A titok
Hol volt, hol nem volt... Így kezdődik a mese. Folytatom, ha szeretnéd. Kíváncsi vagy-e? Tudni szeretnéd hogyan működik ez a nagy világ? Elmondom hát neked az élet nagy titkát. Mikor egy pici baba erre a világra érkezik, a szülei feltétel nélkül szeretik. Óvják, féltik kicsi kis életét. Soha nem engedik el apr kis kezét. Amikor vodás leszel, új élet kezdődik. Az òvònéni veled nagyon sokat törődik. Megtanít pillangt és labdát rajzolni Nem csak úgy a papírra irkafirkàlni. Egyszer eljön a nap, mikor iskolába mész. Olyan édesek lesznek napjaid, mint a méz. Igaz barátokat találsz, kikkel mkás az élet. Velük biciklizhetsz nyáron, hògolyòzhatsz télen. Írni és olvasni is megtanítanak ott téged. Kinyílik számodra egy igazán új élet. Olvass sokat, az soha hàtrànyodra nem válik. A tudás az, ami igazán fontos! Az számít! S ahogy egyre nagyobb leszel eljön a kamasz kor. Mikor első szerelmed majd gyengéden àtkarol. Sok-sok csìny és nevetés vár ezekben az években. Jaj...mennyi butaságot csináltam...én is emlékszem. Lassan felnőtté cseperedsz... nehezebb lesz minden. De most jön a titok, mit már említettem. Az élet értelme...kincsem...tudod mi? Hogy tudj örökre gyermek maradni!
Zöldsapkás Artúr
Kicsiny házikóban lakott egy furcsa lény. Az erdő közepében láttam egyszer én. Zöld sapkája volt és hosszú szakálla. Csizmàcskàt viselt apró két lába. Öreg volt, de nagyon fürgén futott. Kezében egy kis kosàrkàt hozott. Megállt előttem és így szólt vidáman: Hej! Messziről hozott ide vén lábam! S aztán csak mesélt nekem órákon át. Közben mellé ültem, úgy hallgattam szavát. Tündérekről és sàrkànyokròl beszélt én nekem. Szájtátva bámultam, s kikerekedett szemem. Manó vagy te? - kérdeztem tőle bátran. Katona! - mondta ő. A királyt szolgáltam. Meseorszàg vàràròl ezer mesét mondott. Óriás medve, varázsló, elefánt...minden volt ott Mi van a kosárban? - korgott már a hasam. Sok finomság, hogy veled megosszam. Ilyen kedves öreg embert én még sosem láttam. Felém fordult, S azt mondta vidáman: Hé, te gyerek! Figyelj most rám egy percre! Szeretném, ha mindig emlékeznél nevemre. Zöldsapkàs Artúr vagyok én, az öreg katona. Tudok még száz mesét minden búra-bajra. Ha valaha is szomorkodnàl, gondolj csak rám gyorsan, S itt termek én kosàrkàmmal azon nyomban. Hozok neked mesét és ennivalót bőven. Te csak gondolj rám minden esztendőben! Így történt, hogy Artúrral barátok lettünk, S eltöltöttünk száz estét is együtt. Látogass el te is hozzá Meseorszàgba, Ott lesz minden gyereknek édes, szép álma!
Bezzeg a mi időnkben!- mondhatná ezt akár nagymamád is, de most én mesélek neked.
Kicsi gyerekként mindig izgatottan vártam a decembert. Olyan megfoghatatlan varázs övezte ezt a hónapot, amit csak a gyermeki szív érez igazán.
Reggel, amire felkeltünk, édesanyám már begyújtott a kályhába. Ropogott a tűz és árasztotta melegét a testünkre, a lelkünkre. Jó melegen kellett öltözni óvodába, iskolába menet. Hótaposó csizma, bundás kabát, egyujjas kesztyű és végül az undok sálas sapka, ami mindig szúrt és gyűlöltem, de anyukám szerint jó melegen tartott és abban nem fog fázni a fejem.
Odakint havazott. Mindent beborított a fehér hó. Óriási pelyhekben hullott. Még ma is hallom fülemben a csizmám alatt ropogó szűz hó hangját.
Az iskolában óriási hógolyó csatákat vívtunk, hazafelé pedig a jeges úton csúszkálva mentünk. Vagy éppen óriási eséseket produkáltunk, és sokszor a fenekünkön landoltunk, ami nem volt épp kellemes érzés. Hétvégén pedig hóembert építettünk és szánkózni jártunk. A templom dombról lehetett a legjobban siklani lefelé őrületes sebességgel. Majd kipirult arccal húztuk haza szánkóinkat, otthon pedig anyukánk várt ránk jó meleg teával.
December elején már tűkön ülve vártuk a Télapót. Nyíregyházi gyerekként csodálva néztem a busz ablakából a Kelet Áruház tetején integető Mikulást. A belvárosban pedig mindig bele lehetett botlani az igazi Télapóba, aki egy versért vagy énekért cserébe szaloncukorral vagy csoki mikulással csalt mosolyt az arcunkra és melegséget a szívünkbe. Este pedig elvarázsoltak a karácsonyi fények, a vásár, a forralt bor és a kürtős kalács illata. Csillogott a hó és én ettől szebb látványt el sem tudtam képzelni.
Majd december 5-én este kiraktuk az ablakba a tiszta csizmànkat, hogy a Télapó abban rejtse el a nekünk szánt meglepetést. Az izgatottságtól felpörögve nagyon nehezen aludtunk el. Másnap reggelre megérkezett a Mikulás. Az én időmben bizony nem volt a puttonyában Lego és távirányítós autó. Piros, zörgő zacskóba csomagolt csokikat, mogyorót és narancsot hozott nekünk. Az arany színű virgács sem maradhatott el, jelezve, hogy azért voltak napok, amikor rosszalkodtunk is. Boldogan tettük ki az ablakba a kapott csoki mikulásokat. Amikor a következő napokban végigsétáltunk az utcán, minden ablak tele volt velük.
Eltelt a Mikulás, elkezdődhetett a várva várt karácsonyra való készülődés.
Mi gyerekek vártuk a csodát. Az igazi csodát. A szülők pedig megadták nekünk ezt. Az anyukák sürögtek-forogtak a konyhában. Finomabbnál finomabb ételek és sütemények készültek a három napos ünnepre. Az apukák pedig homlokukat törölgetve nagy kínok árán befaragták a fenyőfát a tartójába. Fenyőillat töltötte be az egész házat. Még ma is érzem az illatát. És igazán tudott fájni, ha egy tűlevél megszúrta az ujjunkat, amikor a csillogó díszeket tettük fel a fára. Na meg a díszes papírba csomagolt szaloncukrot. Amit aztán leloptunk a fáról és belecsomagoltunk különböző dolgokat, hogy a szüleink ne vegyék észre, hogy hány cukor hiányzik. Persze ők tudták…de csak mosolyogtak ezen a csínytevésen.
Mikor estére minden elkészült, felvettük a legszebb ruhánkat, csillagszórókat és gyertyát gyújtottunk, majd felhangzott a Mennyből az angyal. Együtt énekelt kicsi és nagy, fiatal és öreg. Mindenki boldog volt. Aztán a Jézuska is meghozta a fa alá a hőn áhított játékokat, ajándékokat. Csillogó szemmel, vigyorogva téptük, szaggattuk le a csomagolópapírt. És boldogok voltunk. Nagyon boldogok.
Ma már könnyes szemmel gondolok vissza a régmúlt idők karácsonyaira. Az igazi, fenyő és bejgli illatú, fehér karácsonyokra. De egy valami nem változott. Egy valami sosem fog változni. Hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Nem számít, mi van az asztalon vagy a fa alatt. Tudod mi számít igazán? Az, hogy kik ülnek az asztal és a fa körül. Hogy mi van a szívedben. Ha szeretet van benne, akkor minden karácsonyod igazán boldog lesz.
Ronda baci várja, hogy hűvösebb idő legyen.
Ez élteti őt, hogy mindig csak kárt tegyen.
Gonosz mosollyal az arcán várja, hogy beteg legyél.
De anyukád veled van mindig, hogy te ne félj!
Ha azt teszed, amit anya mond, akkor nem érhet baj téged.
Ő csak azt szeretné, hogy napjaid egészségben éljed.
Gyümölcsöt és zöldséget azért ad mindig neked,
Hogy ne kelljen az orvoshoz mennie veled.
De ha mégis beteg leszel mert megtámadott a baci,
Ne add fel, légy olyan erős és bátor, mint egy maci!
Doktor bácsi, doktornéni megvizsgál majd téged.
Azt fogja mondani: – Shajts egy nagyot most kérlek!
Nyújtsd ki a nyelved had lássam a torkod!
A füledbe is világítok, nyomd meg ezt a gombot!
Ügyes gyerek vagy te, meggygyulsz majd gyorsan
Ilyen bátor kisfiút/kislányt már nagyon régen láttam.
Hazamentek és te bebújsz a meleg ágyba…
Beveszed a gygyszert, ami a baci legrosszabb álma.
Meleg teát iszol, hogy hamar játszhass megint.
A baci pedig erre mérgesen legyint.
Jajjj neeee, egy újabb bátor gyerek!!!
Most már igazán nem tudom mit tegyek!
Te csak gyógyulj gyorsan és a baci eltűnik.
A bacik országában majd mérgesen vergődik.
Messze-messze, fent a kék égen
két kisbaba ül egy felhő ölelésében.
Két kicsi lélek néz le a földre.
- Ott leszünk ám mi is egy-kettőre!
- Szerinted milyen lesz ott majd az új életünk?
- Csodás! Egész nap csak alszunk és eszünk!
- És az anyukánk szeretni fog minket?
- Hát persze! Mi leszünk számára az élet!
- Apukánk vajon erős lesz, mint egy medve?
- Erős, de ha meglát minket könnyes lesz a szeme!
- Altatót ki fog nekünk este énekelni?
- Jó anyánk hangját nagyon fogjuk szeretni!
- Lesznek ott is más gyerekek bőven?
- Egyre több barátunk lesz minden esztendőben!
- Mit fogunk ott játszani, ha esik majd az eső?
- Pocsolyákba gázolunk majd, mert az olyan menő!
- Úszni fogunk-e a hatalmas tengerben?
- Biztosat nem tudok, de remélem!
- Lesz olyan, amit nem fogunk szeretni?
- A spenótot tojással nyugodtan köpd majd ki!
- És a cipőfűző? Attól nagyon félek!
- Ugyan már! Majd én megtanítalak téged!
- Cicánk és kutyánk is lesz majd otthon?
- Igen! Szőrös hátukat majd mindig simogatom!
- Várom már, hogy induljunk, jó móka lesz ez!
- Tedd ide a kezed az én kezemhez!
- Jövünk már anya és apa, mindjárt találkozunk!
- Indulunk testvérem, tovább nem várakozunk!
Úgy történt minden, ahogy azt elképzelték.
Szüleik őket mindennél jobban szerették.
Barátságban éltek ők mindenkivel!
Életük testvérként boldogan telt el.
Egy kicsi falu szélén történt az eset,
mikor egy februári napon besötétedett.
Felmászott az öreg Hold is az égre,
s egy kisgyerek is aludni tért végre.
Elballagott ügyesen megmosni a fogát,
hogy lemossa az édességek nyomát.
Majd szorosan átölelte szülei nyakát,
s kérte őket, hogy vigyázzanak rá.
Bebújt j meleg ágyába, s átölelte plüssét.
Egy polip volt az és Popnak nevezték.
Anyukája betakarta, hogy ne fázzon este,
és már kezdődhetett is a várva várt mese.
Előkerült egy régi, kopott, gyűrödt mesekönyv,
amiről azt hitték, hogy már réges rég eltűnt.
S mikor anya kinyitotta az egész szoba fénylett,
minden csupa fény és szivárványszín lett.
Ez a régi könyv varázsvilág kapuját nyitotta.
Anyuka megijedt és rögtön becsukta.
De a gyermeke édesen kérlelni kezdte:
Nyisd ki újra és gyere velem oda be!Most már együtt nyitották ki újra csendben.
Szájtátva álltak ott…igazán meglepetten.
Óriások, oroszlánok és hercegek jöttek.
Az egyik azt kérdezte tőlük: Mondjak egy viccet?
El sem hitték, mi történik velük itt.
Igazi ez az egész vagy csak képzelik?
A j tündér repült el felettük az égen!
Üdvözöllek titeket, vártunk rátok régen!
Egymásra mosolygott anyuka és gyermeke.
Maguk sem tudták, hogy mit látnak igaz-e.
Tovább sétáltak a szivárványos úton.
Ráugrott a vállukra egy-egy majom.
Hangosan nevetni kezdtek és csak mentek tovább,
de az úton eléjük ült egy elefánt.
Nagyot trombitált ormányával, üdvözölte őket.
Eközben tudod mit láttak? Rzsaszín felhőket.
Angyalkák integettek a felhőkről boldogan.
Tudod mennyi csoda volt ott? Számtalan!
Elértek a várhoz, hol egy aprd várt rájuk.
Gyertek be!- mondta. Már nagyon vár királyunk!
A hatalmas trnteremben aranybl volt minden.
Így szlt a király: Itt van minden kincsem!
De a legnagyobb kincs aminek birtokában vagyok,
hogy a j gyerekeknek színes álmot hozok.
Én vagyok az álmok egyetlen királya,
enyém ez a hely, az álmok országa.
S hogy most itt vagytok, ez nagy ajandék nekem.
Régta várt már rátok szegény bolond fejem.
Örülök, hogy találkoztunk, de most indulnotok kell!
Másokra is vár ez a csodálatos hely.
Legyen sok szép álmotok ma éjszaka!
Kikísér titeket ez a délceg katona!
Végig sétáltak újra a szivárvány sétányon,
s érezték, hogy szemükre érkezik az álom.
Behunyták szemüket és már otthon is voltak.
Egymást átölelve szépeket álmodtak.
Eljött a reggel, te még szépeket álmodsz,
szemeid még nem látják a való világot.
Szüleid csendben állnak az ágyad mellett,
sosem láttak még tőled szebbet.
Megsimítják hajad, puszit adnak arcodra,
boldogan várnak az álmos, reggeli hangodra.
Te óriásit nyújtózol, ásítasz egy nagyot.
Jó reggelt! – kinyitod szemed és szüleidet látod.
Ölelésre nyújtod karjaid feléjük,
ettől hangosan megdobban szerető szívük.
Már a napocska is kúszik fel az égre,
lassan itt a tavasz, megérkezik végre.
Megeszed a reggelidet, apa kávét iszik,
anya pedig a lakásban fel-le futkározik.
Vasal, öltözködik, tízórait csomagol,
a táskádba szépen mindent bepakol.
Te egyedül mosakodsz és mosod meg a fogad,
és ügyesen megfésülöd szépséges hajad.
Felöltözöl egyedül, mert az menő dolog,
egy hat éves gyerek már ilyet is tud.
Előkerül még a cipő, dzseki, táska,
kész is vagy, mehetsz az iskolába.
Így telik el öt reggel a héten,
lusta reggelt tartunk majd a hétvégéken.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Ebben az országban volt egy nagy város. A nagy városban volt egy utca. Ebben az utcában volt egy tíz emeletes ház. A tíz emeletes ház második emeletén élt Bence, egy hat hónapos kisfiú a szüleivel.
Bence élte a vele egykorú babák szokásos életét. Aludt, cumisüvegből tejet ivott, sokat kacagott és kúszott-mászott a lakásban mindenhol. Bence vidám baba volt. Hosszú, szőke, göndör fürtjei és piros, pufók arcocskája mindenkit elvarázsolt. De néha, amikor rossz kedve volt vagy fájt valamije, akkor csak két dolog tudta őt megnyugtatni. Anyukája ölelése és a zene. A szaxofon hangját imádta. Megnyugtatták az édes dallamok.
Bence rajongása az óvodában sem hagyott alább a zene iránt. A szaxofon volt a mindene. A nagyszüleitől a 4. születésnapjára kapott egy játék hangszert. Onnantól kezdve minden délután, amikor az oviból hazament csak fújta a szaxofont. Szülei sokat nevettek rajta, hogy milyen beleéléssel játszik kisfiúk ezen a fúvós hangszeren.
Teltek az évek, Bence már az általános iskola padját koptatta. Mit gondoltok? Elfelejtette már a szaxofont? Soha! Bence élt-halt a zenéért még mindig. Anyukája telefonját néha kölcsönkérte és azon nézett videókat nagy szaxofon művészekről. Ezen a ponton, amikor szülei látták, hogy a rajongás nem hagy alább, beíratták Bencét egy zeneiskolába, hogy megtanuljon kottát olvasni és játaszani a kedvenc hangszerén. A fiú szorgalmas volt, sokat gyakarolt a hétvégéken is.
Mire akkora lett, hogy középiskolába járjon, már egy jazz zenekarban is játszott. Szülei nagyon büszkék voltak rá, mert nem csak a zenében nyújtott kiemelkedő teljesítményt, de a tanulást sem vette fél vállról. Bencében kezdett megfogalmazódni az ötlet, hogy felnőttként is a zenével szeretne foglalkozni. Szülei mindenben támogatták. Megígérték neki, hogy mindig mellette fognak állni, mert számukra az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen.
Gimnázium után Bence felvételt nyert egy rangos zeneakadémiára. Minden új tudást szívott magába és mint mindig, szorgalmasan gyakorolt. Huszonnégy éves korában egy világhírű cég lemezszerződést ajánlott neki egy világkörüli turnéval egybekötve. Ennyi év alázatos munka után Bence elnyerte jutalmát. Világvárosok hangversenytermeiben állva tapsolt neki a közönség a koncertek után.
Mikor hazaért az egy éves turnéról, a karácsonyt a családjával töltötte a szülővárosában. Szenteste a helyi nagy templomban adott ingyenes koncertet. Nagyon megható volt az ünnepség. A legszebb része az volt, amikor a helyi gyerekek énekelték a Mennyből az angyalt, ő pedig szaxofonnal kísérte őket. Szülei szeméből patakként folytak a könnycseppek. Maguk előtt látták a pár hónapos Bencét, akit már akkor is a szaxofon hangja tudott megnyugtatni. Büszkék voltak rá, hogy soha nem adta fel az álmait. Kemény munkával, alázattal és szorgalommal bármit elérhetünk! Soha ne add fel az álmaid!
- Képzeld anya, ma az iskolában különleges napot tartottunk!- mondta a nyolc éves Lili az autóban hazafelé.
- Különleges napot? És az mit jelent szívem?- kérdezte az anyukája.
- A tanárnéni azt mondta, hogy álljunk körbe és fogjuk meg egymés kezét. Én Anita és Feri között álltam.
- És aztán?
- Azután mindenkinek el kellett mondani, hogy a tőle jobbra álló gyerek miért különleges.
- Ez szuper ötlet!- lelkesedett Lili anyukája.- Rólad mit mondtak?
- Feri azt mondta, hogy különleges vagyok, mert mindig segítek másoknak és soha nem csúfolok senkit. Ez nagyon jól esett nekem.
- Büszke vagyok rád kislányom! Ez igazi elismerés. Ha mások ilyennek látnak téged, akkor te igazán különleges helyet foglalsz el a szívükben. És te mit mondtál Anitáról?
- Azt, hogy ő különleges, mert ő volt az első aki barátkozni kezdett velem az osztályból, amikor szeptemberben én voltam itt az új gyerek. Már az évnyitón oda jött hozzám és megkérdezte, hogy szeretnék-e mellette ülni. Nagyon jó érzés volt és rögtön tudtam, hogy barátnők leszünk.
- Mindenkinek tetszett a feladat?- kérdezte anya.
- Igen! Képzeld, még az az undok Roland is szépeket mondott Zsuzsiról. Szerintem titokban szerelmes belé és azért piszkálja állandóan- kuncogott Lili az autó hátsó ülésén.
- Az bizony meglehet.- kacagott hangosan az anyukája és hálás szeretettel gondolt a tanárnénire, aki ilyen feladatokkal ösztönzi a gyerekeket hétről hétre, hogy szeressék és elfogadják egymást és magukat is.
A futóverseny
Május 15-e reggelén Luca boldogan ugrott ki az ágyból. Ma volt az iskolai sportnap, ahol a futóversenyen indult. Rendkívül izgatott volt. Anyukája tojásrántottát készített reggelire. Luca egy szempillantás alatt eltüntette az összes ételt a tányérról. Hogy felfrissüljön hideg vízben mosta meg az arcát, megsikálta hófehér fogait. Hosszú világosbarna haját megfésülte, lófarokba kötötte, aztán felöltözött. Mire megkötötte sportcipője fűzőjét, addigra az anyukája már az ajtóban várta.
Luca és anyukája Németországban éltek. Minden nap kocsival mentek az iskolába.
-
-Készen állsz nagylány?- kérdezte vidáman anyukája az iskolába vezető kanyargós úton vezetve.
-
-Igen! Szeretném megnyerni ezt a versenyt!
-
-Sok sikert kincsem, de ne feledd, a részvétel a fontos! Azért nem leszek akkor sem szomorú, ha egy éremmel vársz ma rám az iskola kapujában.
A futóverseny délelőtt 11 órakor kezdődött. Lucán kívül még 22 másik versenyző is felsorakozott a rajt vonalhoz. 10 fiú és 12 lány. A tornatanár nagyot kiáltott:
-
-Felkészülni! Vigyázz! Rajt!- és hangosan belefújt a sípjába.
Mindenki elkezdett futni. 500 méter volt a táv. Tűzött a nap, az első 100 méter után már izzadságcseppek jelentek meg a gyerekek halántékán.
200 méter után Luca az ötödik helyen futott.
-
-Meg tudom csinálni! Meg tudom csinálni! – mondogatta magában, miközben próbált egyenletesen lélegezni.
300 méternél már a negyedik helyre jött fel, megelőzve Nórit, az egyik évfolyamtársát. Luca érezte, hogy fáradnak a lábai, de még jobban belehúzott, hiszen már csak 200 méter volt hátra a távból. A többiek is egyre fáradtabbak voltak, kezdtek lassabban futni.
100 méter volt már csak a célig, Luca pedig a második helyre küzdötte fel magát. A lányok közül ő volt az első. És ekkor az első helyen előtte futó Medox megbotlott és elesett. Luca odasietett hozzá.
-
-Jól vagy?- kérdezte tőle lihegve.
-
-Aú! Vérzik a térdem. Nem bírok tovább futni. – válaszolta a kisfiú.
Eközben a többiek elhaladtak mellettük. Volt olyan, aki kinevette őket, hogy mennyire le fognak maradni. Ám Lucát most ez egyáltalán nem érdekelte. Medox volt a legjobb barátja már régóta. Természetes volt, hogy segít neki. Kézenfogva sétáltak be együtt a célba az utolsó helyen.
Elérkezett az eredményhírdetés, amikor a győztesek felállhatnak a dobogóra és arany, ezüst illetve bronz érmet akasztanak az első három helyezett nyakába.
-
-Sajnálom, hogy miattam nem kapsz érmet!- nézett Medox szomorúan barátnőjére. – Köszönöm, amit értem tettél, igaz barát vagy!
-
-Ugyan, nem nagy ügy. Majd jövőre újra megpróbálom. – mosolygott Luca.
Az eredményhírdetés után az iskola igazgatója kért szót.
-
-Kedves gyerekek!- kezdte mondandóját. A mai futóverseny után szeretnénk adni egy különdíjat Varga Lucának. Gyere Luca ide mellém!- hívta a kislányt mosolyogva. – Amit ma tettél az nagyon sportszerű dolog volt. Meg is nyerhetted volna az 500 méteres futást, de neked fontosabb volt a barátság, mint a győzelem. Fogadd szeretettel ezt az arany kupát, ami a legtisztább szívű versenyzőt illeti! Gratulálok! Maradj mindig ilyen jó lelkű, kedves kislány!
Luca magasba emelte a kupát és nevetett. Mindenki megtapsolta.
-
-Ő az én barátom!- kiabálta túl a tapsvihart Medox.
Amikor Luca délután elmesélte a történteket az anyukájának, ő nagyon büszke volt rá.
Így kapott Luca arany kupát utolsó helyezettként!
Kriszti meglepődik ( mese szülők válásáról)
Kriszti egy már majdnem 6 éves lányka, aki a Tölgyfa ovi nagy csoportjába jár. Nagyon élénk, vidám gyerek. Szemeiben folyton a szeretet lángja ég. Jól ki jön mindenkivel, nagyon szeret segíteni másokon. Szüleivel egy hatodik emeleti lakásban él. Egy nap ezzel a mondattal érkezik haza az óvodából:
- Anya, apa! Ti is el fogtok egyszer válni?- kérdezte meglepődötten.
- Hát ez meg hogy a csudába jutott eszedbe?- kérdezték meglepetten a szülei.
- Jocika ma mesélte Ági óvónéninek, hogy az ő szülei elválnak. Én pedig, – tudom, nem szép dolog-, de hallgatóztam. És azt mesélte, hogy az apukája már nem fog velük lakni. Joci pedig nagyon szomorú volt. Én annyira meglepődtem ezen. Mi az, hogy már nem fog velük élni? Én nem akarok állandóan szomorú lenni és azt sem akarom, hogy ti elváljatok!- mondta határozottan.
Szülei átölelték Kriszti vállát, majd maguk mellé ültették a kanapéra. Először az anyukája szólalt meg:
- Tudod kicsim, ez nem egyszerű helyzet. Jocika szülei nagyon szeretik még most is egymást, de van, hogy elmúlik a szerelem. Te múlt héten azt mondtad, hogy Csabikába vagy szerelmes, ezen a héten pedig már csak barátok vagytok. Ez előfordul a felnőttekkel is. Szeretik még egymást, de már csak mint barátot.
- Te szerelmes vagy még apába?- kérdezte Kriszti ártatlan szemekkel.
- Igen! Mi nagyon szerelmesek vagyunk!- válaszolt mosolyogva az anyukája.
Aztán apa folytatta a magyarázást.
- Tudod szívem, néha, amikor két ember nem érti meg egymást, akkor sokat veszekednek. Ilyenkor jobb külön válni. Boldogabbak lehetnek, és Jocinak sem kell mindig azt hallgatni, hogy a szülei kiabálnak egymással. De Jocikát még ugyanúgy szeretik mind a ketten. Sok időt fog tölteni az anyukájával és az apukájával is. Néha pedig közösen is elmehetnek kirándulni vagy az állatkertbe.
- Most már értem. Csak én nagyon meglepődtem, amikor hallottam őt az óvónénivel beszélgetni. Soha nem hallottam még olyat, hogy valaki szülei ne lakjanak együtt.
- Légy okos kislány! Ha esetleg látod, hogy Joci néha szomorú, játssz vele és nyugtasd meg, hogy minden rendben lesz.- mondták Krsizti szülei.
- Jó! Azt is el fogom neki mondani, hogy a szülei nagyon szeretik őt. És én is! – felelte Kriszti, miközben büszkén kihúzta magát.
- Lehet, hogy a jövőben mástól is fogsz ilyet hallani. Sajnos ez néha hozzátartozik az élethez. Kevés ember képes megjavítani azt, ami elromlott közöttük. Az emberi kapcsolatokat ápolni kell kislányom!- mondta szeretetteljes hangon az anyukája.
- Az elválás sosem könnyű!- tette hozzá édesapja.
- Nagyon szeretlek titeket anya és apa! Köszönöm, hogy elmagyaráztátok ezt nekem! De kérlek, ti sose váljatok el!- ölelte át Kriszti a szüleit.
Fogi, a fogak szuperhőse
Szia! Ugye téged is szoktak unszolni a szüleid, hogy mosd meg a fogaidat alaposan? Biztos vagyok benne, hogy a válaszod IGEN! Szeretném most elmesélni neked, mi zajlik a szádban, amikor mosod a fogad. És bizony te nem is tudtál eddig róla.
Napközben többször is eszel. Kezdjük ugyebár a reggelivel, majd következik a tízórai, aztán ebédkor is jól megtömjük a pocakot, délután már megint éhesek vagyunk és vacsorával zárjuk a napot. Az étkezések alatt a fogainkat használjuk, hogy alaposan megrágjuk az ételt. De az étkezések után bizony maradnak a fogaink között ételdarabok. Néha olyan kicsik, hogy szabad szemmel észre sem vennénk, csak mikroszkóp alatt. Sajnos ezek az ételek és főleg a sok, túlzásba vitt édesség roncsolja a fogainkat. De ha a szüleidre hallgatsz és elmész fogat mosni, azzal megvédheted a fogaid, hogy sokáig szépek, fehérek és egészségesek maradjanak. Amikor ügyesen rányomod a fogkrémed a fogkefédre és elkezded alaposan sikálni a fogaidat, akkor színre lép Fogi, a szuperhős! Fogi a fogak megmentője! Zöld ruhát és kesztyűt visel, szemeit piros maszk öleli körül, hosszú, lobogó köpenye pedig jelzi nekünk, hogy egy igazi szuperhőssel van dolgunk. Mikor Fogi színre lép a szádban, a fogakat megtámadó pici lila szörnyek azonnal menekülni kezdenek.
– Jajj ne! Srácok, futás innen, itt van Fogi! Egy újabb kisgyerek, aki fogat mos! Túl okosak ezek a gyerekek mostanában!
– Meneküljetek is messzire innen, ti bitangok! Ennek a kisfiúnak/kislánynak én védem a fogait! Én vagyok az ő szuperhőse!
A fognyűvő szörnyek pedig olyan gyorsan futnak, ahogy csak szőrös kis lábuk bírja. Fogi minden szörnnyel elbánik, de ehhez a te segítségedre is szüksége van. Fogi csak akkor kel életre, amikor fogat mosol.
Ne feledd, amikor olyan jól eső bizsergetést érzel a szádban, akkor kapja meg Fogi a szuper erejét! Minél alaposabban és minél tovább mosod a fogad, Fogi annál erősebb lesz!
Moss fogat minden étkezés után és védd meg a fogaidat! Légy te Fogi kis segítője!
Négylábú családtag
Egy erdő melletti faluban, ott is az utolsó utcában él Alex és Barbi szüleivel. Alex 9 éves iskolás fiú, Barbi 5 éves nagycsoportos lány. A két gyerek nagyon régóta szeretne már egy négylábú kedvencet otthonra, de eddig nem engedték a szüleik. Azonban egy este vacsora közben újra nyaggatni kezdék szüleiket.
- Légysziiii, anya, apa! Olyan jó volna egy szőrös kiskutya nekünk is!- vette könyörgőre a dolgot Barbi.
- Én úgy gondolom, hogy már elég nagy vagyok ahhoz, hogy felelősségteljes gazdija legyek egy kutyának!- csatlakozott kis húgához Alex is.
- Az igazság az, – kezdte a mondandóját anya- hogy átbeszéltük a dolgot apával. Pár napja döntöttük el, hogy örökbe fogunk fogadni egy kutyust a menhelyről.
A gyerekek felpattantak az asztaltól és körbepuszilgatták szüleiket. Boldogságuk határtalan volt.
- Nagyon köszönjük! Megígérem, hogy mindenben a segítségetekre leszek!- mondta Alex komolyan.
Péntek délután mindenki hamar végzett az oviban, a suliban és a munkahelyen is. A kis család boldogan ült be az autóba és hajtottak el egy közeli kis városban található menhelyre. Apa már telefonon előre szólt az ott dolgozóknak, hogy érkezni fognak és nagyon szeretnének egy négylábú családtaggal hazamenni.
Elszomorító volt, hogy mennyi kutyus nézett rájuk reményteli szemekkel, hogy talán éppen őket választják és viszik haza meleg otthonukba.
- Látjátok, kincseim? Ezért kell jól meggondolni, hogy mikor dönt úgy az ember, hogy kutyát visz haza. Sokan meggondolatlanul vásárolnak kutyát, aztán nincs elég idejük rá és türelmük hozzá, aztán itt kötnek ki. Sajnos örökké nem tudnak róluk itt sem gondoskodni.
- Ez tényleg nagyon szomorú anyukám!- ölelte át anyja lábát Barbi.
Miközben a kenelek között sétáltak, Alex felfigyelt egy kis szőrgombócra az egyik sarokban.
- Hello kis haver!- szólította meg a kutyát.
A kutya épp hogy csak rá pillantott a kisfiúra máris felpattant a sarokból és vad farkcsóválásba kezdett.
- Nézzétek! Milyen aranyos! Olyan, mintha nevetne!- kiáltott családja után Alex, akik már arrébb jártak.
- De cuki!- vigyorgott Barbi boldogan.
- Te mit gondolsz?- nézett anya kérdőn apára.
- Aranyos. Nem egy vadállat az biztos.- vigyorgott apa.
Döntés született. A szőrgombóc kutyust választották. Miután megbeszéltek mindent a menhely dolgozóival és a szükséges papírokat is elintézték a szülők, mindannyian beültek az autóba a vidáman csaholó kutyussal.
- Mi lesz a neve?- kérdezte anya a gyerekeket. – És nem szeretném, ha vita lenne belőle.
- Szerintem legyen Gombóc!- javasolta a kisfiú.
- Gombóc!!!Ez tetszik!!!- csapta össze kezét boldogan Barbi.
- Hát ez gyorsan ment.- lepődött meg apa azon, hogy a gyerekek civakodás nélkül megegyeztek.
Hazafelé menet megálltak a boltnál, ahol kis kedvenceknek lehetett beszerezni különböző dolgokat. Vásároltak fekhelyet Gombócnak, etető és itató tálat, hámot és pórázt a sétákhoz és egy fésűt is beszereztek, hogy szépen tudják tartani a kutya szőrét.
Mikor hazaértek, a kiskutya felfedező körútra indult a házban. Mindent alaposan körbeszagolt, mindenhová bekukkantott. A gyerekek megmutatták neki a szobájukat is. Nagyon boldogok voltak. – Gyerekek! – kiabált anya utánuk. – Családi kupaktanács!
Mind körbeülték az étkező asztalt.
- Meg kell beszélnünk, hogy kinek mi lesz a feladata Gombóccal kapcsolatban. Rendben?- kérdezte apa.
- Én adok neki enni!- kiáltotta Barbi.
- Én vállalom a reggeli sétát.- javasolta anya.
- Én ügyelek mindig a friss vízre és este én viszem ki egy rövidebb sétára.- mondta apa.
- Én pedig,- folytatta a sort Alex- suli után minden délután sétálok és játszom vele. Ő lesz a legjobb barátom!- mondta elégedetten Alex.
- Rendben, akkor mindent megbeszéltünk! Emlékeztetnék mindenkit, hogy séta közben mindig fel kell szedni a földről, amit Gombóc kipottyant a fenekén. Érthető voltam?- kérdezte anya.
- – Persze, hiszen ez is hozzátartozik az állattartáshoz.- bólintott Alex.
Aznap este mindenki boldogan tért nyugovóra. Gombóc vidáman csóválta a farkát, mikor este mindenki megsimogatta és jó éjszakát kívántak neki. Érezte, hogy itt jól fognak bánni vele, szeretni fogják és kellőképpen fognak róla gondoskodni. Gombóc a szíve mélyén érezte, hogy igazi otthonra lelt. Igazi családtag lett ő is.
Apa altató verse
A kislány, aki legyőzte a félelmét
Mici egy szőke, hosszú hajú, kék szemű kislány. Júniusban lett 4 éves. Nagyon büszke volt arra, hogy ő már ilyen nagy lány. Akivel csak találkozott, annak elmesélte, hogy ő már bizony nem három éves többé és szeptemberben már középső csoportos lesz az oviban.
Mici egy meleg nyári délutánon hazafelé tartott a játszótérről anyukájával. A közelgő tengerparti nyaralásukról beszélgettek, amikor a kislánynak hirtelen földbegyökerezett a lába.
– Mi történt Micus?- kérdezte tőle kedvesen az anyukája, miközben leguggolt a kislány mellé. De Mici csendben maradt. Némán mutatott maga elé kicsi kis ujjával.
– Á, már mindent értek.- sóhajtott nagyot az édesanyja.
A távolból egy kutya közeledett feléjük. Mici rettegett a szőrös, négylábú állatoktól, különösen a kutyák rémisztették meg.
Anya felvette az ölébe a kislányt. Közben a fekete-fehér pöttyös kutya már a közelükbe ért. Mici elpityeredett.
– Ne sírj kicsim!- vigasztalta anyukája. – Képzeld el, van egy szuper ötletem. Bízol bennem?- kérdezte gyermekét. Mici bólintott, de nem szólalt meg, csak szorosan ölelte édesanyja nyakát. – Tudod, hogy már négy éves nagy lány vagy igaz?- tette fel a következő kérdést a kétségbeesett kislánynak. Mici ismét bőlintással válaszolt. – Győzzük le ezt a félelmet együtt, jó?- és meg sem várva Mici válaszát, letette maga mellé szorosan a földre, de a kezét nem engedte el. Anya bátorítóan mosolygott, miközben ezt mondta remegő kislányának:- Te meg én mindent legyőzünk együtt! Ne félj!- súgta a szőke fürtök között megbúvó pici fülecskébe.
Mici az anyukájában bízott a legjobban. Ösztönösen tudta, hogy édesanyja mindig csak jót akar neki. De most annyira félt, mint előtte még soha. Suttogva megszólalt végre: – Anya, mit fogunk most csinálni?
– Megkérdezzük a kutyus gazdiját, hogy szabad- e megsimogatnunk. Mindig engedélyt kell kérni rá. Ha ő megengedi, akkor együtt fogjuk megsimítani a kutya hátát. Rendben lesz így?- kérdezte Micust.
– Azt hiszem…- felelte bizonytalanul a kislány.
Mikor a fekete-fehér kutya melléjük ért, a gazdája hangosan szólt neki: . Gerda, csak óvatosan ott a kislány mellett, fel ne lökd!
– Épp titeket várunk!- üdvözölte őket Mici édesanyja. – Gyönyörű kutyád van!- mondta a fiatal, sportosan öltözött lánynak.
– Köszönöm szépen! Gerda imádja a gyerekeket! Van kedved megsimogatni?- nézett rá Micire mosolyogva.
Micus anyukájára nézett bizonytalanul.
– Valójában épp ezt szerettük volna kérni. Tudod, a kislányom fél a kutyáktól.
– De már négy éves nagy lány vagyok- vágott közbe Mici- és szeretném legyőzni a félelmemet!
– Milyen édes kislány vagy!- simogatta meg szőke haját a kutyát sétáltató lány. – Gerda, gyere, ülj ide szépen!- hívta oda a kutyát.
Mici egyik kezével édesanyja kezét szorongatta, a másikat pedig nagyon lassan, óvatosan a kutya hátára helyezte.
– Milyen puha szőre van.- suttogta alig hallhatóan. Majd elkezdte simogatni Gerda hátát.
– A kutyus hálásan nézett a kislányra. Imádta, ha gyerekek szeretgették őt az utcán. Ez a kislány pedig különösen tetszett neki.
Mikor Mici befejezte Gerda simogatását, mosolyogva nézett anyukájára: – Megcsináltam! Nem is volt ijesztő és már egyáltalán nem is félek a kutyáktól. A kutyák cukik! Olyan puha a szőre, mint egy plüss macinak.
Így történt, hogy a négy éves lány legyőzte a félelmét. Ha te is félsz valamitől, ne félj szembenézni vele! Csak kérd a szüleid, hogy segítsenek neked és egymás kezét fogja bármilyen félelmedtől megszabadulhattok együtt!
A születésnapi dal
Nati és a sellő
Gyertek velem egy messzi országba, ahol Nati a családjával nyaralt. Ez a messzi ország tulajdonképpen egy kicsi kis sziget a Mese-óceán közepén. Ennek a kis szigetnek a neve, Sellő sziget. A legenda úgy tartja, hogy a sziget körül az óceán vízében sellők élnek. Járjunk utána, vajon igaz-e a legenda.
Natiék kettő csodás hetet terveztek eltölteni ezen a varázslatos helyen. Égig érő pálmafák árnyékában pihentek meg ebéd után a fehér homokos parton. Nati imádta a vizet. Pici baba kora óta tudott úszni, nagyon szerette a tengert. A kedvenc mesebeli szereplői a sellők voltak, ezért is volt annyira boldog, hogy ide jöttek el nyaralni. Kicsi kis szíve mélyén titkon remélte, hogy találkozhat igazi sellővel. A család többi tagja élvezte a hűs szellőt, miközben testüket a nap sugarai lágyan cirógatták. Nati eközben az óceán partján sétált és színes kavicsokat gyűjtött. Gondolatai folyton a sellőkre vándoroltak vissza. – Vajon tényleg léteznek? Olyan gyönyörűek, mint a mesékben? Talán tényleg létezik az a víz alatti királyság.
Miközben ezer meg ezer kérdés futkárázott a kislány fejében, valami csillogó dologra lett figyelmes. A víz sekély volt, ezért bemerészkedett, hátha valami különleges dolgot fog ott találni. Ám a csillogó valami egyre bentebb ment a vízben, ezáltal Nati is egyre távolabb került a parttól. Amikor már a nyakát verdesték a finom, lágy hullámok, egy teknősbéka szólította meg a kislányt:
- Akarsz csodát látni?- kérdezte tőle egyszerűen.
- Miféle csodát? – kérdezett vissza Nati.
- Tudom ám, miért vagy itt kislány. – szólalt meg ismét a teknős bölcs mosollyal az arcán. – Sellőket akarsz látni, mint mindenki, aki a szigetre érkezik. Ám a sellők csak a tiszta szívű embereknek jelennek meg. A te szíved pedig olyan tiszta, mint a csillogó, szűz hó.
Natinak egyre tágabbra nyíltak a szemei a csodálkozástól. Ismét ezer gondolat cikázott a fejében. – Beszélő teknős? Sellők? Hogyan menjek el vele?- aggódva tekintett a partra szülei felé.
- Ne aggódj kicsi lány. – mondta a teknős. – Ez varázslat! A családod észre sem fogja venni, ha velem jössz. Addig varázsport hint rájuk a sziget szele. Alszanak egy jót, amíg te felfedezed velem a víz alatti világot. Ha velem jössz, csak bólints és indulhat is a nagy kaland.
Nati még egyszer a part felé tekintett, majd becsukta a szemét, elvigyorodott és akkorát bólintott a fejével, hogy az majdnem leesett a nyakáról.
A teknős páncéljába kapaszkodott, aki leúszott vele a víz alá.
- Ne aggodj kicsi lány, varázslat óv téged, az óceán mélyén is tudsz szabadon lélegezni. – fordult hátra a teknős a kislány felé.
- Nati vagyok. – szólalt meg végre a kislány. – Téged hogy hívnak?
- Az én nevem Pongrác. Én vagyok a titkok őrzője a szigeten és az óceánban. Én választom ki azokat a szerencsés, tiszta szívű embereket, akik találkozhatnak a sellőkkel.
A kék óceánban csodaszép dolgokat láttak. A kislány azt hitte, álmodik. Ezernyi színben pompázó halak között úsztak el, a delfinek régi jó barátként üdvözölték a vén Pongrácot.
- Az ott tényleg egy bálna a távolban?- kérdezte Nati hitetlenkedve a teknőst.
- Az bizony! Ő Mirtil, a legidősebb bálna az óceánban.
- Szervusz Pongrác!- kiáltott feléjük messziről a bálna. – Sellőkirándulás? – kérdezte tőle mosolyogva.
- Az bizony!- felelte a bölcs teknős. – Ez a kislány valóban megérdemli, hogy lássa a csodát. – felelte a bálnának, miközben elúsztak hatalmas teste mellett.
Tovább merültek a mélybe, Nati pedig csak szívta magába a sok új dolgot, amit először látott élete során. És valószínűleg utoljára is. A vízi növények karcsú táncosokként mozogtak az áramlatokkal együtt, a halak körtáncot jártak egymással. Minden olyan harmóniában mozgott, hogy az szemet gyönyörködtető volt.
Pongrác lassított a tempón.
- Hamarosan a sellők területére érkezünk. – mondta kurtán.
A kislány szíve majd kiugrott a helyéről. Nem tudta, mire számítson. Majd egyszer csak egy vékonyka hang szólalt meg mögötte.
- Szia! Én Sarolta vagyok, a legkisebb sellő a Mese- óceánban. – mutatkozott be egy mosolygós arcú, körülbelül Natival egyidős kislányka, akinek lábak helyett lila halfarka volt.
- Szia! – köszönt vissza bátortalanul Nati. – Én Nati vagyok és nagyon örülök, hogy találkozhatok veled.
Nati és Sarolta hamarosan összebarátkoztak. Milliónyi kérdésre szerette volna tudni a kislány a választ a sellőtől.
- Szeretnél találkozni a többiekkel is?- kérdezte a sellő Natit.
- Lehetséges? – kérdezte Nati félénken. – Nekem már így is valóra vált az álmom, de az egyszerűen mesés lenne, ha megismerhetném a családodat is.
Nati ezután elment a sellő otthonába Pongrác kíséretében. Gyönyörű házuk volt az óceán mélyén. A falakat színes kagylókból építették, a függönyök rózsaszín hínárokból voltak varrva. Az asztal egy óriási rákpáncél volt, a székek pedig igaz gyöngyökkel voltak kirakva. Mesebeli volt minden.
A sellő család kedvesen fogadta Natit és elénekelték neki kedvenc dalaikat is. A hangjuk úgy szállt, mint a legédesebb dallam a földön. Mindegyik sellőnek más színű uszonya volt. Csillogott a halfarkuk, ahogy járták az óceán lágy táncát. Natit teljesen elvarázsolta a látvány.
Sok kérdésük volt egymáshoz. A sellőket a földi világ érdekelte nagyon, szerettek volna minél több dolgot megtudni arról, hogy hogyan él a kislány a családjával. Nati pedig a víz alatti életről érdeklődött.
Egyszer csak Pongrác figyelmeztette a kislányt, hogy ideje indulni, mert a varázslat ideje hamarosan lejár.
- Soha nem felejtelek el titeket!- ígérte Nati a sellőknek. Megölelte Saroltát és könnyek csillogtak a szemében. – Emlékezz rám mindig!- mondta Nati a kicsi sellőnek.
Majd belekapaszkodott Pongrác páncéljába és egy szempillantás alatt a part közelében találta magát. Pongrác eltűnt, de a csillogó tárgy, amit követve rátalált a teknősre ott csillogott a vízben a lábánál. Lehajolt érte és kiemelte a kék vízből. Egy kavics volt, amin egy sellő képe rajzolódott ki.
Nati vágyakozva nézett a távolba. Tudta, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt. Visszasétált a családjához, akik éppen ébredeztek varázslatos álmukból.
- Képzeljétek, sellőkkel álmodtam!- kacagott anya vidáman.
- Érdekes…- vágott komoly arcot apa.
- Mi olyan érdekes? – kérdezte Nati visszatérve.
- Mindannyian sellőkkel álmodtunk. – válaszolta apa.
Nati mosolygott és szíve tele volt szeretettel családja iránt. Hálásan gondolt Pongrácra, a bölcs teknősre, aki őt választotta ki, hogy láthassa a sellők világát. A kavicsot eltette és örökre megőrizte.
Gyertek velem egy messzi országba, ahol Nati a családjával nyaralt. Ez a messzi ország tulajdonképpen egy kicsi kis sziget a Mese-óceán közepén. Ennek a kis szigetnek a neve, Sellő sziget. A legenda úgy tartja, hogy a sziget körül az óceán vízében sellők élnek. Járjunk utána, vajon igaz-e a legenda.
Natiék kettő csodás hetet terveztek eltölteni ezen a varázslatos helyen. Égig érő pálmafák árnyékában pihentek meg ebéd után a fehér homokos parton. Nati imádta a vizet. Pici baba kora óta tudott úszni, nagyon szerette a tengert. A kedvenc mesebeli szereplői a sellők voltak, ezért is volt annyira boldog, hogy ide jöttek el nyaralni. Kicsi kis szíve mélyén titkon remélte, hogy találkozhat igazi sellővel. A család többi tagja élvezte a hűs szellőt, miközben testüket a nap sugarai lágyan cirógatták. Nati eközben az óceán partján sétált és színes kavicsokat gyűjtött. Gondolatai folyton a sellőkre vándoroltak vissza. – Vajon tényleg léteznek? Olyan gyönyörűek, mint a mesékben? Talán tényleg létezik az a víz alatti királyság.
Miközben ezer meg ezer kérdés futkárázott a kislány fejében, valami csillogó dologra lett figyelmes. A víz sekély volt, ezért bemerészkedett, hátha valami különleges dolgot fog ott találni. Ám a csillogó valami egyre bentebb ment a vízben, ezáltal Nati is egyre távolabb került a parttól. Amikor már a nyakát verdesték a finom, lágy hullámok, egy teknősbéka szólította meg a kislányt:
- Akarsz csodát látni?- kérdezte tőle egyszerűen.
- Miféle csodát? – kérdezett vissza Nati.
- Tudom ám, miért vagy itt kislány. – szólalt meg ismét a teknős bölcs mosollyal az arcán. – Sellőket akarsz látni, mint mindenki, aki a szigetre érkezik. Ám a sellők csak a tiszta szívű embereknek jelennek meg. A te szíved pedig olyan tiszta, mint a csillogó, szűz hó.
Natinak egyre tágabbra nyíltak a szemei a csodálkozástól. Ismét ezer gondolat cikázott a fejében. – Beszélő teknős? Sellők? Hogyan menjek el vele?- aggódva tekintett a partra szülei felé.
- Ne aggódj kicsi lány. – mondta a teknős. – Ez varázslat! A családod észre sem fogja venni, ha velem jössz. Addig varázsport hint rájuk a sziget szele. Alszanak egy jót, amíg te felfedezed velem a víz alatti világot. Ha velem jössz, csak bólints és indulhat is a nagy kaland.
Nati még egyszer a part felé tekintett, majd becsukta a szemét, elvigyorodott és akkorát bólintott a fejével, hogy az majdnem leesett a nyakáról.
A teknős páncéljába kapaszkodott, aki leúszott vele a víz alá.
- Ne aggodj kicsi lány, varázslat óv téged, az óceán mélyén is tudsz szabadon lélegezni. – fordult hátra a teknős a kislány felé.
- Nati vagyok. – szólalt meg végre a kislány. – Téged hogy hívnak?
- Az én nevem Pongrác. Én vagyok a titkok őrzője a szigeten és az óceánban. Én választom ki azokat a szerencsés, tiszta szívű embereket, akik találkozhatnak a sellőkkel.
A kék óceánban csodaszép dolgokat láttak. A kislány azt hitte, álmodik. Ezernyi színben pompázó halak között úsztak el, a delfinek régi jó barátként üdvözölték a vén Pongrácot.
- Az ott tényleg egy bálna a távolban?- kérdezte Nati hitetlenkedve a teknőst.
- Az bizony! Ő Mirtil, a legidősebb bálna az óceánban.
- Szervusz Pongrác!- kiáltott feléjük messziről a bálna. – Sellőkirándulás? – kérdezte tőle mosolyogva.
- Az bizony!- felelte a bölcs teknős. – Ez a kislány valóban megérdemli, hogy lássa a csodát. – felelte a bálnának, miközben elúsztak hatalmas teste mellett.
Tovább merültek a mélybe, Nati pedig csak szívta magába a sok új dolgot, amit először látott élete során. És valószínűleg utoljára is. A vízi növények karcsú táncosokként mozogtak az áramlatokkal együtt, a halak körtáncot jártak egymással. Minden olyan harmóniában mozgott, hogy az szemet gyönyörködtető volt.
Pongrác lassított a tempón.
- Hamarosan a sellők területére érkezünk. – mondta kurtán.
A kislány szíve majd kiugrott a helyéről. Nem tudta, mire számítson. Majd egyszer csak egy vékonyka hang szólalt meg mögötte.
- Szia! Én Sarolta vagyok, a legkisebb sellő a Mese- óceánban. – mutatkozott be egy mosolygós arcú, körülbelül Natival egyidős kislányka, akinek lábak helyett lila halfarka volt.
- Szia! – köszönt vissza bátortalanul Nati. – Én Nati vagyok és nagyon örülök, hogy találkozhatok veled.
Nati és Sarolta hamarosan összebarátkoztak. Milliónyi kérdésre szerette volna tudni a kislány a választ a sellőtől.
- Szeretnél találkozni a többiekkel is?- kérdezte a sellő Natit.
- Lehetséges? – kérdezte Nati félénken. – Nekem már így is valóra vált az álmom, de az egyszerűen mesés lenne, ha megismerhetném a családodat is.
Nati ezután elment a sellő otthonába Pongrác kíséretében. Gyönyörű házuk volt az óceán mélyén. A falakat színes kagylókból építették, a függönyök rózsaszín hínárokból voltak varrva. Az asztal egy óriási rákpáncél volt, a székek pedig igaz gyöngyökkel voltak kirakva. Mesebeli volt minden.
A sellő család kedvesen fogadta Natit és elénekelték neki kedvenc dalaikat is. A hangjuk úgy szállt, mint a legédesebb dallam a földön. Mindegyik sellőnek más színű uszonya volt. Csillogott a halfarkuk, ahogy járták az óceán lágy táncát. Natit teljesen elvarázsolta a látvány.
Sok kérdésük volt egymáshoz. A sellőket a földi világ érdekelte nagyon, szerettek volna minél több dolgot megtudni arról, hogy hogyan él a kislány a családjával. Nati pedig a víz alatti életről érdeklődött.
Egyszer csak Pongrác figyelmeztette a kislányt, hogy ideje indulni, mert a varázslat ideje hamarosan lejár.
- Soha nem felejtelek el titeket!- ígérte Nati a sellőknek. Megölelte Saroltát és könnyek csillogtak a szemében. – Emlékezz rám mindig!- mondta Nati a kicsi sellőnek.
Majd belekapaszkodott Pongrác páncéljába és egy szempillantás alatt a part közelében találta magát. Pongrác eltűnt, de a csillogó tárgy, amit követve rátalált a teknősre ott csillogott a vízben a lábánál. Lehajolt érte és kiemelte a kék vízből. Egy kavics volt, amin egy sellő képe rajzolódott ki.
Nati vágyakozva nézett a távolba. Tudta, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt. Visszasétált a családjához, akik éppen ébredeztek varázslatos álmukból.
- Képzeljétek, sellőkkel álmodtam!- kacagott anya vidáman.
- Érdekes…- vágott komoly arcot apa.
- Mi olyan érdekes? – kérdezte Nati visszatérve.
- Mindannyian sellőkkel álmodtunk. – válaszolta apa.
Nati mosolygott és szíve tele volt szeretettel családja iránt. Hálásan gondolt Pongrácra, a bölcs teknősre, aki őt választotta ki, hogy láthassa a sellők világát. A kavicsot eltette és örökre megőrizte.
Bátor farkas és a fehér ember
Messze földön hol a nap érinti a Sólyom hegy tetejét, ott élt egy indián törzs. Szép nagy falut építettek maguknak, a sátorokat kör alakban állították fel. A kör közepén volt a legnagyobb sátor, ahol a törzsfőnök élt családjával.
Szálló Sas,- így hívták a törzsfőnököt- nagy tiszteletnek örvendett az indián közösségben. Hatalmas, tollakból készült dísz ékesítette fejét. Hosszú, fekete haja a vállára omlott, parancsoló tekintete volt. De amint meglátta fiát közeledni, azonnal ellágyultak a vonásai. A fia volt a mindene. Minden nap hálás szívvel gondolt gyönyörű feleségére, Szelíd Medvére, aki nagy fájdalmak árán a világra hozta ezt a gyönyörű, tiszta szívű gyermeket.
- Bátor Farkas!- kiáltotta fia nevét a törzsfőnök, miközben hatalmas kezével intett, hogy jöjjön közelebb. – Felkészültél a nagy napra?- kérdezte fiát.
- Igen, apám!- felelte a fiú vidáman. – Holnap igazi férfi leszek a vadászat után.
Másnap hajnalban indultak a férfiak vadászni, a 14 éves fiúnak ez az esemény volt a férfivá avatása. – Helyes!- bólintott apja büszkén.
Azon az éjszakán a fiú különös álmot látott. Álmában egyedül bolyongott a hegyek között és senki nem sietett a segítségére. Mikor már feladta volna a harcot az éhséggel és a szomjúsággal, nagyapja szelleme jelent meg neki.
- Unokám, a nevedet azért kaptad, mert bátor a szíved! Soha nem adhatod fel, a segítség néha onnan jön, ahonnan nem is várnád.
Bátor Farkas felriadt álmából. Izzadságcseppek gördültek le sima homlokán. Nem volt sok ideje elmélázni azon, amit alvás közben tapasztalt, mert napfelkeltekor indulásra készen állt a csapat.
Édesanyja magához ölelte fiát és sok szerencsét kívánt neki.
- Térj vissza férfiként a faluba!- súgta fülébe.
- Ígérem!- válaszolta a fiú.
A férfiak útra keltek. Elöl haladt a törzsfőnök, jobbján a fiával. Nem beszéltek út közben. A törzsfőnök nem volt híve a hiábavaló fecsegésnek.
Nyár volt, a nap sugarai táncot jártak a szédítően kék égen. Sehol egy felhő. De az indiánok jól bírták a hőséget, az évszázadok alatt nagyon jól alkalmazkodtak az időjáráshoz.
Egyszer csak Szálló Sas felemelte a kezét. Ezzel a mozdulattal csendre intett mindenkit. Letérdelt, fülét a földre helyezte és hallgatózott. A törzsfőnök ilyenkor eggyé vált a természettel. Érezte a föld minden rezdülését. Majd felállt és végre megszólalt:
- Egy bölénycsorda tart felénk. Készüljetek fel!- mondta és komolyan nézett a fiára. – Bátor Farkas, eljött a te időd! Sok szerencsét!- mondta, miközben a fiú vállára helyezte kezét.
A föld egyszer csak remegni kezdett. Morajló hang érkezett éppen szemből. A hang egyre erősebbé vált, mikor a horizonton megjelent egy addig még soha nem látott óriási bölény csorda.
- Mindenki fedezékbe!!!- üvöltötte a törzsfőnök. – Ennyi állattal nem bírunk el!- kiáltotta az emberek felé.
Mindenki próbált biztos helyre bújni. A szívük remegett a félelemtől, mert eddig ilyet még nem tapasztaltak. A megvadult csorda pedig egyre csak közeledett. Nem lassítottak. Patáik dübörögtek a kemény földön. Olyan volt, mintha az égbolt készülne leszakadni.
Bátor Farkas nem rettent meg. Szívében nem volt félelem. Csalódottság volt. Ez a nap róla kellett volna, hogy szóljon. Erre épp ilyenkor kell visszavonulót fújni? De apja szavának engedelmeskednie kellett. Elbújt egy szikla mögé és várt. A csorda elején futó bölények már karnyújtásnyira voltak tőle. Menekülőre kellett fogniuk a dolgot, mert ezek a hatalmas állatok még többen voltak, mint amire számítottak. Fejvesztve kezdett el mindenki menekülni.
Egy egész órába telt, mire a csorda elvonult. Bátor Farkas addigra teljesen egyedül maradt. Nem látott senkit a közelben a törzs tagjai közül. Elindult hát a Sólyom hegy felé. Útközben azonban hatalmas vihar csapott le rá. A semmiből érkezett a mennydörgés, villámlás és szakadatlanul esett az eső. A fiúnak menedéket kellett keresnie. Rátalált egy falba vájt barlangra, oda húzódott be. Gondolta, itt megvárja, míg elcsendesül a vihar. Az eső azonban nem állt el.
Eközben a törzs tagjai egyesével visszatértek a faluba. Ám Bátor Farkas nem érkezett meg napnyugtáig sem. A törzs tagjai a tűz körül ültek és várrtak.
- Elvesztettem a fiamat.- meredt maga elé Szálló Sas. – Miért is nem tartottam végig magam mellett?- mardosta a bűntudat.
- Minden rendben lesz!- vigasztalta felesége. – Tudom,hogy visszatér hozzánk. Anyai szívem érzi!
Bátor Farkas vacogott a barlang mélyén. A levegő lehűlt, ő pedig nem volt melegen öltözve. Egy nyári napon indultak el vadászni, a viharra senki sem számított.
Az eső elmosta a látható, ismert ösvényeket, így csak az ösztöneire hagyadkozott az indián fiú, mikor elindult a barlangból. Ennivalót és vizet kellett szereznie. Nem járt sikerrel. Egyetlen állat sem akadt az útjába, amit levadászhatott volna és ivóvizet sem sikerült találnia.
Mikor másnap sem érkezett haza Bátor Farkas, a törzsfőnök úgy döntött, hogy egy csapattal elindul a keresésére. Ám ekkor hatalmas villám csapott le a falu szélére. Az indiánok úgy gondolták, hogy a szellemek nem tartják jó ötletnek, hogy elhagyják a falut.
– Várjunk még egy napot. Tudom, hogy a szellemek vigyáznak rá. Higgy nekem, kérlek!- marasztalta férjét Szelíd Medve. – Anyai szívem tudja, hogy minden rendben lesz.
- Holnapig várunk és nem tovább!- mondta a törzsfőnök szigorúan.
Másnap Bátor Farkas egy szürke szikla tövében üldögélt és épp feladni készült, hogy valaha is hazataláljon, amikor eszébe jutott a különös álom.
- Nem adom fel!- kiáltotta az ég felé, de valójában nem tudta, hogy mit is kellene csinálnia.
Csak bámult a messzeségbe, amikor egy lovast látott meg felé közeledni. Nem tudta, hogy barát vagy ellenség érkezik-e lóháton. Ahogy közeledett felé az idegen, látta, hogy az kalapot visel a fején.
- Ez nem jó jel. Fehér ember jön.- gondolta Bátor Farkas.
Ám ekkor eszébe jutott ismét a különös álom és nagyapja szellemének szavai: “ A segítség néha onnan jön, ahonnan nem is várnád!”
- Na de épp egy fehér embertől?- gondolta magában a fiú.
Bátor Farkas csöndben várta, amíg a fehér ember odaér mellé és leszáll a lóról.
- John vagyok!- mutatkozott be az idegen és kezét a mellkasára téve meghajolt a fiú előtt.
- Bátor Farkas- mondta a fiú és a férfi példáját követve ő is meghajolt.
A tisztelet immár kölcsönös volt.
Az indián fiú elmesélte, hogy mi történt vele az elmúlt két napban.
- Segítek neked hazajutni!- ígérte John és kulacsát nyújtotta a szomjas fiúnak.
Bátor Farkas felült a ló hátára a férfi mögé, akinek volt távcsöve is a táskájában. A fiú hatalmas érdeklődéssel vette szemügyre a furcsa eszközt. Fél napi lovaglás után értek el a falu határához.
- Jöjjön velem!- kérte Bátor Farkas a barátjává fogadott segítőjét. – Kérem! Had mutassam be apámnak!
- Nem biztos, hogy ez jó ötlet. – válaszolta a férfi. – Tudod, nem kevés ellentét van a népeink között évek óta. Nem szeretnék semmi kellemetlenséget. Én csak segíteni akartam.
- Nem vagyunk mi olyan vad emberek, mint amilyennek maguk hisznek minket. Engedje, hogy bebizonyítsam!- kérlelte tovább a fiú Johnt.
A férfi végül beleegyezett. Leszálltak a lóról és gyalog tették meg a maradék utat.
A faluban mindenki észrevette, hogy Bátor Farkas egy idegennel közeledik feléjük. Szívük megdermedt, nem tudták, mire számítsanak. Kérdőn tekintett mindenki a törzsfőnökre.
- Várunk! – mondta kurtán az indián.
A fiú megölelte édesanyját, majd apja előtt állt meg.
- Apám, ez itt John Smith. Ő mentett meg és kísért haza. Jó ember. Nagy a szíve.
A törzsfőnök előrelépett és kezét nyújtotta az idegennek.
- Üdvözöllek a faluban! Köszönöm, amit a fiamért tettél. Leköteleztél. Kérlek, maradj nálunk itt éjszakára! Nem szeretnénk, ha az éj leple alatt indulnál útnak. Ennyivel tartozunk neked.
Az ezüstösen csillogó hold alatt egybegyűlt az egész falu Bátor Farkas hazatértét ünnepelni.
- Fiam!- állt fel a törzsfőnök és figyelmet kért magának. – Te vagy az első fiú, aki vadászat nélkül lett férfi a törzs fennállása óta. A tiszta, bátor szíved nem félt elfogadni a segítséget a bajban egy idegentől, még akkor sem, ha az fehér ember. Megláttad benne a jót, megérezted azt, hogy nagy szíve van. Büszke vagyok rád! – ölelte át mosolyogva fiát.
A tűz körül ülve pedig a törzs tagjai is összebarátkoztak Johnnal.
Bátor Farkas az égre emelte tekintetét és köszönetét fejezte ki nagyapja szellemének, aki előre figyelmeztette a bajra, de a megoldásra is felhívta a figyelmét.
John minden hónapban meglátogatta a törzset és megerősítette az embereket abban, hogy mindegy, milyen színű a bőrünk vagy honnan érkezünk, ha szívünk tiszta és bátor, akkor bármi lehetséges együtt, békében, barátságban.
A sárkány, aki barátra vágyott
Anya a fotelben ült Zsombor ágya mellett és mosolyogva nézte alvó gyermekét. A hat éves kisfiú pár perce hunyta le szemét és már az álmok országában járt. Édesanyja megsimogatta haját, puszit adott homlokára és kiment a szobából.
Zsombi pedig megkezdte Álomország béli utazását. Mikor elaludt, egy óriási piros csúszdában találta magát. Egyre csak csúszott és csúszott bele a mélységbe. De ő egyáltalán nem félt, sőt rettenetesen élvezte ezt a végeláthatatlan csúszást. Majd egyszer csak hopp, a fenekén landolt Álomország bejáratában. Nagy vaskapun lévő tábla üdvözölte az odaérkezőt. Zsombor tátott szájjal bámult körbe. Ebben az álomvilágban pillecukorból voltak a felhők, színes hőlégballonok szálltak fel percenként a távoli domb tetejéről. Dupla szivárvány díszítette a ragyogóan kék eget és akkora virágok nőttek az út szélén, mint ő maga.
– Ez izgalmas kalandnak ígérkezik!- mosolygott a kisfiú.
Elindult felfedezni ezt a különös világot. Szelíd manókat és szárnyas tündéreket látott a téren. Tovább haladva beszélő állatokba botlott. A hegy lábánál pedig ha hiszitek, ha nem, egy igazi hófehér unikornis állt.
- Gyönyörű vagy!- dicsérte meg Zsombi az egyszarvút, mire az felajánlotta neki, hogy üljön fel a hátára. Micsoda megtiszteltetés volt ez a fiúnak. Az unikornis futni kezdett, majd egyszer csak a magasba emelkedett és tett egy kört a város felett a kisfiúval a hátán.
- Juhúúúúúú!- kiáltotta Zsombi, miközben kitárta karjait és élvezte ezt a különös utazást.
Az unikornis egy különös helyen ért földet. Elköszönt a kisfiútól és fejével intett neki, hogy a vár felé haladjon tovább. Zsombor boldogan integetett utána, aztán elindult az óriási szürke kövekből épült vár irányába. Végtelen magasnak tűntek a tornyok a vár tetején. Furcsa érzés lett úrrá a kisfiún, de tovább ment. Bízott az egyszarvúban.
- Biztos oka van annak, hogy ide küldött.- gondolta.
Felfelé vezetett az út a várba. Egyszer csak egy boltívhez ért és földbe gyökerezett a lába. Egy igazi sárkány állt előtte. Lábai remegni kezdtek, de mégis tett egy utolsó lépést a mesebeli lény felé.
A sárkány zöld színű volt, két hegyes szarv volt a fején. Pikkelyes bőrét a hátán tüskék borították. Farka legalább két méter hosszú volt. Mikor meglátta a fiút közeledni, szárnyát fenyegetően kitárta, mintha csak azzal akarná elhessegetni onnan Zsombit. Csak nézték egymást. Egyszer csak a sárkány oldalra billentette a fejét és megszólalt:
- Te nem félsz tőlem?- kérdezte a fiút.
- Már miért félnék? Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, mikor megláttalak, mert …hát…hogy is mondjam, hogy ne sértselek meg?
- Ronda vagyok?- kérdezte a sárkány.
- Nem!- nevetett a kisfiú. – Nem ezt akartam mondani. Hanem azt, hogy nagy vagy, mármint nem kövér vagy ilyesmi, hanem egyszerűen óriási. Ekkora lénnyel soha nem találkoztam még álmomban sem.
- Szeretnéd megnézni a várat belülről? Szívesen megmutatom neked. – ajánlotta fel a sárkány Zsombornak.
- Szabad? Nagyon boldoggá tennél!- ugrált a fiú örömében.
Miközben megnézték a páncéltermet, a báltermet, a könyvtárat és egyéb érdekes dolgokat, a sárkány elmesélte Zsombinak, hogy ő az első gyerek, aki ebben a várban járt valaha.
- Az meg hogy lehet?- tette fel a kérdést őszinte döbbenettel a hangjában Zsombor.
- Akik eddig megláttak engem, azok rögtön menekülőre fogták a dolgot. Megijednek tőlem mindig, pedig becsület szavamra én még soha nem bántottam senkit. Még tüzet okádni sem tudok. Én csak egy barátra vágyom, akivel jókat beszélgethetek, sétálgathatok itt néha.
A kisfiú nagyon megsajnálta a sárkányt és eszébe jutott, hogy a másik osztályban van egy kisfiú a suliban, aki valószínűleg pont ugyanígy érez, mint a sárkány. Ott megfogadta magában, hogy másnap az iskola udvarán össze fog vele barátkozni.
- Én leszek a barátod!- mondta a kisfiú a sárkánynak, amikor a vár virágos kertjébe értek. – Eljövök hozzád esténként, amíg alszom és veled leszek. Mesélek neked az én világomról, te pedig mesélhetsz nekem a vár történetéről és Álomországról.
A sárkány elfordult, mert nem akarta, hogy a fiú lássa, hogy könnycseppek csillognak a szemében. Mikor újra szemben állt a gyerekkel, lehajolt és gyengéden átölelte.
- Köszönöm…- súgta Zsombi fülébe.
Az unikornis épp fölöttük repült el és boldogan látta, hogy megérzése helyes volt a kisfiúval kapcsolatban. Nyitott, tiszta szíve van és méltó barátja lehet ennek a kedves behemótnak.
A nap első sugarai közben a való világban bevilágítottak Zsombi szobájába. Ideje volt elköszönniük egymástól.
- Ígérem, hogy este visszajövök!- mondta a kisfiú boldogan.
- Várni foglak a boltív alatt!- válaszolt a sárkány. Nagyon boldog volt, hogy lett egy igazi barátja. Soha nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy elfogadják és szeressék olyannak, amilyen.
Zsombi az első szünetben rögtön felkereste a kisfiút az udvaron, aki mindig egyedül szokott játszani. – Szeretnél játszani velem?- kérdezte barátságosan az egyedül üldögélő gyereket.
- Igen- nézett az rá boldogan, csillogó szemekkel.
Zsombor két új barátot is szerzett magának és egy életre megtanulta azt, hogy nem számít ki hogy néz ki vagy hogy honnan jött, de szeretetre és elfogadásra mindenkinek szüksége van. Mindenkinek kell egy barát!
Janka nyári bakancslistája
Augusztus utolsó napján Janka az íróasztalánál üldögélt és egy papírlapot nézegetett. A lap tetején ez a felirat állt: “Nyári bakancslista”. A kislány elmélázva nézegette a kipipált tevékenységeket, majd mosolyogni kezdett. Visszagondolt arra a sok izgalmas dologra, amit a nyári szünidő alatt csinált.
A legelső tennivaló a bakancslistáján egy látogatás volt az állatkertbe. Szüleivel autóba ültek egy hűvösebb június végi napon és elindultak a közeli város állatkertjébe. Sok-sok állatot megcsodálhattak ott, de Janka kedvence a mosómedve volt.
- Nézd, milyen mókásan néz ki!- mondta az édesanyjának boldogan.
- Pont olyan, mint egy betörő a fekete maszkjában.- nevetett az apukája.
Csodálatos napot töltöttek el hárman az állatkertben, még rózsaszínű vattacukrot is ettek. Janka boldogan pipálta ki aznap este az állatkerti látogatást a listáján.
A következő vágyott dolog az a kavics festés volt. Erre a nagymamáék udvarán került sor. A kilenc éves kislány szorgosan gyűjtötte a faluban a nagyobb kavicsokat, amire az állatkertben látott állatokat szerette volna festeni. Ebéd után a nagyival és papival leültek a szőlőlugas alá. Előkerültek az ecsetek és a szivárvány minden színében pompázó festékek. Nagymama egy elefántot festett a kőre, aki épp vizet spriccelt ki az ormányából. Nagypapi egy bömbölő oroszlánt festett hosszú, barna sörénnyel, Janka pedig a kedvencét, a mosómedvét pingálta nagyon ügyesen a kavicsra.
- Hahaha, hát ez épp olyan, mint egy betörő!- hahotázott hangosan papi.
- Apa is épp ugyanezt mondta az állatkertben!- nevetett fel a kislány is.
Boldogan rajzolt be este egy piros pipát a bakancslistára. Örült, hogy a nagyszüleivel ilyen csodás dolgokat alkothatott.
Janka nagyon szeretet volna a nyári szünetben papírcsónakot úsztatni. Az egyik barátnője Rozi elhívta Jankát egyik nap, hogy tartson vele és családjával egy kis kirándulásra. Rozinak volt egy bátyja, Zoli, aki 13 éves volt. Amikor elcsípte a lányok egyik beszélgetését, meghallotta, hogy a csónak úsztatásról beszélgetnek.
- Ha szeretnétek, megtanítalak titeket papírhajót hajtogatni, aztán kereshetünk ma egy helyet, ahol úsztatni is tudjuk őket.- ajánlotta fel rögtön kedvesen.
A lányok nagyon boldogok voltak, különösen Janka, aki tudta, hogy egy újabb dolog fog teljesülni a kívánság listáján. Rozi szüleinek autójában találtak egy újságot, abból téptek ki lapokat és hajtottak belőle három hajót. Délután pedig kirándulás közben találtak egy kis patakot, ahol vízre is tudták tenni őket. A csónakok libasorban megindultak egymás után. A gyerekek a patak partján sétálva követték hajóikat. Amikor a papírcsónakok átnedvesedtek, elkezdtek süllyedni. Ekkor kiszedték a vízből a csónakokat és a legközelebbi kukába dobták őket.
Janka nagyon boldogan bújt be aznap este az ágyába, miután egy újabb pipa került az íróasztalán heverő papírra.
Egy szombat reggelen, mire a kislány felébredt, addigra szülei már felöltözve várták őt.
- Hát ti?- kérdezte a kislány még mindig álmosan.
- Rád várunk!- kacsintott rá apa. – Ha jól tudjuk, a piknik a következő tevékenység a bakancslistán. Vagy tévedünk?
- Nem, nem, dehogy tévedtek!- válaszolt Janka boldogan.
- A piknik kosár készen áll tele sok-sok finomsággal.- mondta anya kedvesen.
Az izgatott kislány már szaladt is a szobájába készülődni.
Egy erdei tisztáson leterítették le kockás pokrócukat a fűbe, leheveredtek és előkerültek a finomabbnál finomabb ételek a kosárból. Szendvicsek, alma, körte, dinnye, még epres sajttorta is lapult a kosár mélyén. Falatoztak, beszélgettek a nyárról, a hamarosan kezdődő iskoláról és Janka barátairól is. Majd előkerült a kártyajáték is és nagyokat nevetve játszottak egész délután.
- Ez a nap eddig a kedvencem.- mondta Janka szüleinek, amikor este már az ágyában feküdt.
Egy augusztusi délután apa javasolta Jankának, hogy a listáján lévő csillaglest aznap kellene véghezvinni.
- Csodálatos lesz!- áradozott Janka. Imádta a csillagos eget bámulni és álmodozni.
Ezen a programon anya nem vett részt. Szerette volna, hogy ha kislánya egy kis időt tudna kettesben tölteni az apukájával is.
Az égbolt tiszta volt, sehol egy felhő, csillagok milliónyi borították be az eget. Janka apukája kezét szorongatta, miközben a hátukon feküdtek az udvaron.
- Nézd, ott a Nagy Göncöl!- mutatott édesapja az égboltra. – Ez a legismertebb csillagkép és ezt lehet a legkönnyebben megtalálni. Ez a csillagkép egész évben látható.
Janka ámulatba esett, mert életében először ő is felfedezte ezt a csillagképet. – Most keressük meg a Kis Göncölt.- folytatta apa. -Nézd, ott az a négy csillag, ami trapéz formát ölt, három másik csillag pedig kinyúlik belőle.
- Én is látom!!- kiáltott fel a kislány boldogan.
- Ott a Cassiopeia, ami olyan mint egy “M” vagy “W” betű. Szuperfényes csillagai vannak. Látod?- majd próbálta kislánya fejét a helyes irányba fordítani. Nehezen bár, de végül Janka is megtalálta ezt a csillagképet is.
Óriási ásítás vetett véget a csillaglesnek. Apa az ölében vitte be lányát a szobájába éz utolsó előtti pipa is rákerült a papírlapra.
Az utolsó kívánsága Jankának egy családi mozizás volt a nappaliban popcornnal és colával. Erre egy esős augusztus végi estén került sor. Janka kedvenc meséjét nézték meg. Finom pattogatott kukorica illat töltötte meg a házat, az ablakokon halkan kopogott az eső. A család minden tagja élvezte az egyőtt töltött időt. A mese után Janka az utolsó pipát is berajzolta a bakancslistáján.
Augusztus utolsó napján így gondolta végig a nyári szünetet Janka az íróasztalánál.
- És ez még nem is minden!- gondolta a lány magában. – Hiszen volt még sok strandolás, biciklizés, fagyizás és rengeteg kacagás a barátaival.
Janka nagyon boldog és elégedett volt. Máris azon kezdte el törni a fejét, hogy mi kerüljön fel a jövő nyári szünetben az új bakancslistájára.
A magányos király
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, akit Fülöpnek hívtak. Ő volt a világ leggazdagabb embere. Mesés kincsek voltak a birtokában, szolgálók hada leste minden kívánságát. Óriási palotájában egyedül élt. Nem volt családja, nem voltak barátai, még egy kutyája vagy macskája sem volt neki. Viselkedése nem mondható éppen kedvesnek, mert mindig csak utasítgatott mindenkit, soha nem kért szépen.
Kevélyen sétálgatott a palota udvarának közepén álló arany szökőkút körül, egyedül evett a végeláthatatlannak tűnő hosszú étkezőasztalnál. Ételeit a világ legjobb szakácsa főzte neki minden nap.
Fülöp királyt sohasem látták mosolyogni a szolgálói. A nap huszonnégy órájában mogorva volt.
Minden nap meglátogatta kincses kamráját és megcsodálta vagyonát. Ilyenkor elégedett volt magával, mert hát mi is lehetne attól jobb a világon, hogy nekem van a legtöbb kincsem!- gondolta ilyenkor.
Egy nap vacsora után úgy döntött, hogy a palotából lesétál a kis ösvényen a tengerpartra. Nem járt ide túl gyakran. Ahogy a sárga, finomszemcsés homokban sétált mezitláb, gondolta megpihen egy kicsit, leült hát a vízpartra. A partra érkező szelíd, fehér hab mosta lábait. A nap már lemenőben volt, rózsaszínűre festette az ég alját. Amikor a nap lemenő sugarai találkoztak a tenger óriási kékségével, a király valami szúró érzést tapasztalt a szíve táján. Nem értette, mi történik vele. Tán itt a vég? Vagy miféle dolog ez?- tette fel magának a kérdést. Ahogy kétségbeesetten körbe pillantott maga körül, rájött, hogy egyedül van…mint mindig.
Hirtelen egy tarka szárnyú pillangó repült a vállára és így szólt a királyhoz:
- Hiába a csodás naplemente,
Ha a szívedet bezárod te.
Egyedül vagy e csodás világban,
Elpusztulsz a nagy magányban.
Tárd ki szíved kapuját,
Hogy foghassa kezedet egy barát.
A pillangó verse után értette meg Fülöp, hogy mi is az a szúró érzés a szívében. Egyik pillanatról a másikra rászakadt az őrjítő magány.
Miközben hazafelé bandukolt az ösvényen, megfogadta magában, hogy megnyitja a népe előtt a palota kapuját és a szívét is.
Mikor felkelt a nap, a király már izgatottan és örömmel a szívében állt a hatalmas vas kapu előtt és várta az embereket. A lelkében igazi boldogságot érzett. Beszélgetett az emberekkel, meghallgatta őket, igazán figyelt a mondanivalójukra. Aznap csak azért ment be a kincses kamrájába, hogy pénzt adjon az arra rászorulóknak. Segített mindenkinek, aki kérte. Addig a napig soha nem érezte még azt, hogy milyen jó, amikor segítünk másokon.
Miközben egy helyi asszonnyal beszélgetett, a szeme sarkából egy feltűnően szép leányra figyelt fel. Egyszerű ruhát viselt, hosszú, szőke haja leomlott kerek vállára. A király odalépett hozzá és bemutatkozott:
- Fülöp vagyok.-hajolt meg a szépséges lány előtt.
- Eugénia. – bólintott a lány.
A király körbevezette a lányt a palotában, megmutatta neki a festményeket és a szobrokat. Mire a körút végére értek, a király fülig szerelmes volt a lányba. Tetszett neki minden ebben a teremtésben: a haja, a mosolya, a jóság, ami áradt belőle. Fülöp érezte, hogy meghal, ha ővé nem lesz a lány.
Eltelt egy egész esztendő. A palotában nagy volt a sürgés-forgás. Mindenki az aznapi esküvőre készült. Fülöp feleségül vette szíve választottját. Eugénia szerelmesen nézett a királyra. Mikor megcsókolták egymást egy tarka szárnyú pillangó repült Fülöp vállára. Ő csak mosolygott és tudta, hogy örökké hálás lesz ennek a pillangónak. Rádöbbent, hogy mit sem ér a szép palota és a mesés vagyon, ha nem oszthatja meg másokkal. A király barátokra talált. Uralkodása alatt pedig mindig segített a bajba jutottakon. Eugéniával boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Unikornisok világa
Egy ragyogó, napsütéses tavaszi délelőtt Elza a családjával egy távoli erdőbe készült kirándulni.
Amikor mindannyian készen álltak az útra és beültek a piros autójukba, a hat éves kislány így szólt:
- Ne induljunk még el! Vissza kell szaladnom a házba, a szobámban hagytam az egyszarvúmat.
Tibi, Elza bátyja a szemét forgatta unottan. – Már megint….- gondolta magában.
Édesanyjuk kiszállt az autóból, elővette kulcsát a táskájából és kinyitotta kislányának az ajtót.
- Siess!- mondta Elzának mosolyogva. Tudta, hogy kislánya sehová sem megy a fehér, plüss unikornis nélkül.
Két órás autóút után az erdő szélén apa talált egy tökéletes parkoló helyet.
- Csodás idő van a kiránduláshoz.- mondta és nyújtózott egyet, amikor kiszállt a kocsiból.
Széles erdei úton sétáltak. Hallgatták a természet hangját. Madarak énekeltek a hatalmas zöld lombkoronák között, a nap sugarai melengették arcukat.
- Jövő héten elmehetünk az állatkertbe?- kérdezte Tibi szüleit.
- Jó ötletnek tűnik.- simogatta meg anyukája a fiú fejét.
Találtak egy erdei tisztást, ahol megpihentek. Fából faragott padok és asztalok voltak kör alakban elhelyezve. Kiválasztották a helyüket és előkerültek a hátitáskákból az otthon készített finom szendvicsek.
- Kakós csigát is csomagoltam. Kér valaki?- kérdezte apa a család többi tagját.
Miután jól laktak, Tibi a táskájában kezdett el kotorászni.
- Ide nézzetek, mit hoztam magammal!- mutatta boldogan a kezében lévő kártyapaklit.
- UNO!!!- kiáltott fel Elza boldogan.
Kártyáztak egy kört, közben nagyokat nevettek.
Miután tovább folytatták útjukat, anya odasúgta apának, hogy pisilnie kell. Apát is gyötörte már ez az érzés egy ideje.
- Elbújunk egy bokorban pisilni édesapátokkal, Tibi, kérlek figyelj a kishúgodra.- kérte anya nagyobbik gyerekét.
- Rendben.- válaszolta Tibi, majd egy fa bottal rajzolni kezdett a homokba.
Elza eközben felfedező útra indult. Egyedül. Bátyja szem elől tévesztette a kislányt.
Elza egy különös fát talált, aminek nagyon vastag törzse volt. Átölelte a fát, hogy megmutassa neki, mennyire szereti a természetet. Ahogy a fához ért, leejtette a földre a plüss egyszarvút, ő pedig egy másik világban találta magát.
Fehér bárányfelhőket kötöttek össze szivárvány hidak, méteres nagyságú pillangók röpködtek az óriás tulipánok között. Egy szökőkútból rózsaszín víz folyt, egy domb tetjéről pedig a lágy szellő fújta a buborékokat egy hatalmas karikán át.
Elza hangosan kacagni kezdett.
- Micsoda varázs világ ez!!- mondta, miközben pörögni kezdett a saját tengelye körül.
A nevetésre egy félénk unikornis lépett elő egy fa mögül. A kislány megállt és szájtátva bámulta a hófehér egyszarvút, akinek egy lila szív volt a homlokán.
- Ki vagy te és hogy kerültél ide?- kérdezte az unikornis döbbenten.
- Elza vagyok. A szüleimmel kirándultunk az erdőben, amikor valamiféle varázsfára bukkantam és itt találtam magam ezen a gyönyörű helyen. De várj csak! Te igazi vagy? Hogyan tudsz beszélni?- kérdezte a kislány.
- Persze, hogy igazi vagyok. – válaszolt kedvesen az egyszarvú. – Többen is vagyunk ám itt.
Amikor Elza körbe nézett, akkor látta, hogy legalább harminc unikornis legelészik még körülöttük.
- Ez nem lehet igaz…- suttogta.
- Már hogyne lenne igaz?- kacagott az egyszarvú. – Itt élünk mindannyian együtt, szeretetben,békességben egymással. Látod ott a kicsi fa mellett azt a kis csikót, akinek szivárvány van a homlokán? Ő a kishúgom, Nóri. Engem Borinak hívnak.- mutatkozott be az unikornis.
- Hogy hogy nem láthatunk titeket mindig?- kérdezte Elza kiváncsian.
Az egyszarvú szomorúan lehajtotta a fejét és elmesélte a kislánynak, hogy az emberek egy idő után vadászni kezdtek rájuk, mert meg akarták szerezni a varázserejük titkát. Amikor már nagyon kevesen maradtak és látták, hogy az emberek nem fognak megváltozni, akkor kénytelenek voltak létrehozni egy saját világot maguknak.
- Értem. Az emberek sokszor gonoszak.- mondta Elza elszontyolodva.
Mindeközben a kislány szülei visszatértek a pisi szünetből és döbbenten látták, hogy Elza nincs sehol.Tibi nagyon szégyellte magát és aggódott a kishúgáért.
- Ide, ide!- kiabált apa, amikor megtalálta Elza elveszett játékát. – A plüss egyszarvú itt van, Elza sem lehet messze. – mondta.
- De merre mehetett?- kérdezte anya és kétségbeesetten nekidőlt a fának.
Hirtelen az egész család a varázs világban találta magát.
- Ez nem lehet igaz.- bámult körbe Tibi.
Elza boldogan integetett feléjük. A család összeölelkezett.
- Nagyon aggódtunk érted kicsim! Miért kószáltál el egyedül?- dorgálta édesanyja a kislányt.
- Ne haragudjatok rám! – sütötte le szemét Elza. – De nézzétek, igazi unikornisok!
A kislány elmesélte az egyszarvúak történetét. Családja szomorúan vette tudomásul, hogy az emberek mit tettek ezekkel a gyönyörű teremtményekkel.
Mind megígérték az egyszarvúaknak, hogy megőrzik a titkukat. Elza és Bori barátságban váltak el egymástól.
Azóta minden tavasszal, amikor kinyílnak az első hóvirágok Elza és családja ellátogatnak a varázs világba, hogy eltöltsenek egy csodás napot titkos barátaikkal.
Peti biciklizni tanul
Napfényvárosban élt Peti a szüleivel egy nagy kertes házban. Egyik nap, amikor édesapjával az udvarukon lévő hintaágyban üldögéltek így szólt a kisfiú:
- Apa, nagyon szeretnék már pótkerék nélkül biciklizni!
- Szívesen megtanítalak, ha szeretnéd. Előtte viszont van egy ötletem.- mondta az apukája. Vasárnap bicikliversenyt rendeznek a környékünkön és a belvárosban a főtéren lesz az eredményhirdetés. Van kedved megnézni az igazi profikat?
- Persze apa, nagyon örülnék neki! Talán elleshetek tőlük pár trükköt!- válaszolt lelkesen Peti.
Elérkezett a vasárnap. Napfényvárosban ragyogóan sütött a nap, az ég kék színben pompázott, mint mindig. Itt-ott bárányfelhők úsztak az égbolton. Peti izgatottan ébredt, nagyon várta már, hogy igazi bicikliversenyzőket láthasson. Szülei kihozták a garázsból a bicikliket, Peti pedig az anyukája mögé felszerelt ülésben foglalta el a helyét.
- Legközelebb a saját bringámmal megyek majd két keréken!- mondta boldogan.
- Úgy lesz!- mosolygott rá anyukája.
A főtér közelében egy biciklitárolónál lelakatolták a járgányaikat és gyalog indultak tovább a rendezvényre. Rengeteg ember gyűlt össze aznap, sokan voltak kiváncsiak a versenyzőkre. Amíg az eredményhirdetésre vártak, addig vettek maguknak hot-dogot egy árusnál. Vidáman falatoztak és jókat nevettek Peti mustárral összemaszatolt arcán.
Mikor a versenyzők megjelentek a dobogón a kisfiú ámulattal nézte a nyerteseket és a szép kerékpárokat.
- Apa nézd! Az a piros bicikli nagyon menő! Ha nagy leszek én is ilyet szeretnék magamnak!- nézett a kerékpárra vágyakozó szemekkel.
Hogy Peti jól lássa mi zajlik a színpadon, apa a nyakába vette őt. Így már mindent látott és boldogan integetett a győztes versenyzőknek. A dobogó tetején állt a győztes, akinek nagyon tetszett ez az érdeklődő kisfiú. Ő is vissza integetett Petinek és hívta, hogy menjen oda hozzá. A kisfiú és családja a harmadik sorban álltak, de az emberek készségesen előreengedték őket a színpadhoz, közben mindenki mosolygott a szerencsés Petire.
- Szia! Hogy hívnak nagyfiú?- kérdezte a nyertes.
- Peti vagyok és nem rég lettem 5 éves!- felelte büszkén.
- Tudsz már biciklizni Peti?
- Most készülök majd megtanulni pótkerék nélkül menni. Ide anyukám hozott el a saját biciklijén. Az nem olyan szép, mint a te piros biciklid, de neki épp megfelel.- válaszolt okosan.
- Nagyon tetszel te nekem!- nevetett nagyot a versenyző. – Figyelj rám Peti, mondok neked egy tippet. Apukád szerelje le a pedálokat és a pótkereket a biciklidről. Tanulj meg egyensúlyozni vele és pikk-pakk menni fog utána pedállal is. – kacsintott a kisfiúra. – És a bukósisakot se feledd el! Mindig legyen rajtad, mert az megóvja a fejedet az esetleges sérülésektől, ha felborulnál.
- Rendben! Megígérem, hogy mindig a fejemen lesz és köszönöm szépen a tanácsot!- mondta Peti tisztelettudóan.
Apa gyorsan készített egy fényképet Petiről és a bicikliversenyzőről emlékbe.
A következő hétvégén a kisfiú és családja megfogadták a versenyző tanácsát. Leszerelték a pótkereket és a pedálokat a bicikliről és a Gesztenyés park felé vették az irányt, ahol a parkon keresztül egy szuper bicikliút vezetett. Peti hamar ráérzett az egyensúlyra, csak úgy száguldott, ahogy lábával tolta magát előre. Körülbelül tíz perc gyakorlás után a szülei úgy döntöttek, hogy felszerelik a pedált a biciklire, hátha sikerül már tekernie. És lássatok csodát, Peti elindult a biciklivel és meg sem állt a park végéig. Szülei boldogan futottak utána és tapsoltak neki!
A kisfiú olyan hamar megtanult biciklizni, ahogy azt a versenyző mondta neki és megfogadva a másik tanácsát is, mindig a fején hordta a bukósisakot bringázás közben!
A születésnapi kívánság
December 30-án a tenger fölött rózsaszínűre festette a nap az eget. Különös napra ébredt Zénó. Ma lett hat éves. A kisfiú szüleivel egy kicsi tengerparti városban élt Spanyolország déli részén. Izgatottan bújtatta bele lábait az ágya mellett lévő mamuszába, majd átrohant szülei szobájába.
- Ébresztő anya, jó reggelt apa!- ugrott bele Zénó a nagy ágyba boldogan. – Ma van a születésnapom!!!- kiáltotta fülig érő szájjal.
- Jó reggelt drágám! Isten éltessen sokáig!- ölelte át álmosan édesanyja.
- Boldog születésnapot a legszebb kisfiúnak a világon!- adott puszit homlokára az apukája.
Miután megreggeliztek, mindannyian szép ruhába öltöztek és elindultak egy közeli játszóházba megünnepelni Zénó születésnapját. Szülei egy óriási titkot őriztek már hetek óta, nagy meglepetéssel készültek a kisfiú születésnapjára.
Zénó már hetekkel ezelőtt átadta a barátainak a meghívókat a bulira. Elhívta pár spanyol és magyar barátját is. Részt vett az ünnepségen Natalia, Amanda, Rafael, Pablo, Maria, Dominik, Olivér és Alex.
A játszóházba belépve Zénónak leesett az álla. Mindenütt Super Marios lufik voltak, autós dekorációk és egy Villám McQueen-es születésnapi felirat, amin ez állt: Feliz cumpleaños! Azaz Boldog születésnapot!
Mivel a buli egy nappal szilveszter előtt volt, így már mindenki izgatottan készült az év utolsó napjára. A gyerekek elmesélték egymásnak, hogy milyen volt a karácsony, ki milyen ajándékot kapott és mivel készülnek másnapra.
A gyerekek vidáman ugráltak az ugrálóvárban, kergették egymást a játszóházban és boldogan dobálták a színes lufikat egymásnak. Mindeközben a szülők egymással beszélgettek, körbeülték a terített asztalokat, koccintottak Zénó egészségére.
Mikor a gyerekek is leizzadtak már a nagy rohangálásban ők is asztalhoz ültek és pizzát falatoztak, vízzel és gyümölcsturmixszal oltották szomjukat, majd új erőre kapva ismét belevetették magukat a játékba. Amíg a gyerekek önfeledten játszottak tovább, addig Zénó szülei a hátsóajtó felé vették az irányt, hogy előkészítsék a nagy meglepetést.
Majd elérkezett a torta ideje.
- Gyerekek, mindenki ide! Jön a torta!- kiáltotta Zénó anyukája, hogy mindenki meghallja.
- Tarta, tarta! – szólt a spanyol gyerekek ajkáról is a torta, torta kiáltás.
Zénó elfoglalta helyét a szülinaposnak kijáró helyen, ami egy pirös trónszék volt. Először spanyolul énekelték el neki a születésnapi dalt, aztán magyarul is felhangzott a Boldog szülinapot, boldog szülinapot….
A torta közepén egy hatalmas hatos számú gyertya foglalta el a helyét a Super Mario figurák között. Ott volt Mario, Luigi, Peach, és Yoshi is. Mikor anya és apa Zénó elé tették a tortát, mindenki tapsolt. Zénó becsukta a szemét és elmondta magában a születésnapi kívánságát:
- Bárcsak itt lennének most a nagyszüleim is!
Majd még mindig csukott szemmel elfújta a gyertyát. Mikor kinyitotta a szemét, előtte álltak rég nem látott nagyszülei, Mami és Papi, ahogy ő szólította őket.
- Isten éltessen kisunokánk!- mondták egyszerre a nagyszülők boldogan.
Zénó alig mert hinni a szemének.
- Mami, Papi!- ugrott ki az asztal mögül és rohant átölelni imádott nagyszüleit. – Ez a legszebb születésnapom!- mondta boldogan, miközben ők össze-vissza puszilgatták a kisfiú arcocskáját. – Ezt kívántam! Ti voltatok a szülinapi kívánságom!- vallotta be Zénó, majd megfogta nagyszülei kezét és büszkén mutatta be őket mindenkinek!
Miután mindenki evett egy szelet tortát, jöhettek az ajándékok. Zénó szuper dolgokat kapott a barátaitól. Puzzlet, autós könyvet, kamiont, traktort, szinezőt, hátitáskát és ki tudja még mi mindent. Majd spanyol szokás szerint előkerült egy piñata is. A piñata, ha nem tudnád, az egy papír bábu, aminek a belsejét megtöltik apró ajándékokkal és édességgel. Mindenki ráüthet egyet egy ütő bottal és néhány ütés után a bábu szétszakad és kihullik belőle a sok-sok meglepetés, amit a gyerekek összeszednek maguknak.
A buli hamarosan a végéhez közeledett, elköszöntek a felnőttek és a gyerekek egymástól. Zénó is elpakolta az ajándékait a szülei segítségével, majd szorosan átölelt mindenkit a családjából.
- Köszönöm, hogy vagytok nekem! Szeretlek titeket!- mosolygott boldogan.
- Boldog születésnapot Zénó!- mondták neki egyszerre.
Így történt, hogy Zénó születésnapi kívánsága valóra vált és újra magához ölelhette Mamit és Papit, akik egyenesen Magyarországról repültek el hozzá, hogy együtt töltsék vele ezt a csodás napot.
Tizenkét hónap egy év
Zsófi szinte repült édesanyja karjaiba, mikor kisöccsével, Bálinttal megjelentek az óvodai csoport ajtajában, hogy hazavigyék őt. A kislány nagycsoportos volt és szívta magába az információkat a körülötte lévő világról. Bálint egy és fél éves volt, ő még csak ismerkedett mindennel.
- Képzeld anya, ma a hónapok neveit tanultuk az oviban.- mesélte Zsófi a hazafelé vezető úton. – Klári néni azt mondta, hogy egy év tizenkettő hónapból áll és egy évben négy évszak van.
- Ez így igaz.- válaszolta anya. – És minden hónapra jut valami izgalmas dolog, ugye?
- Csinálnuk egy naptárat otthon majd, amibe lerajzoljuk, hogy melyik hónapban mi történik?- kérlelte a kislány édesanyját.
- Miért is ne?- felelte anya. Nagyon szeretett a kislányával együtt kézműveskedni.
Mikor eljött a hétvége, apa elvitte magával Bálintot a nagyszülőkhöz, így a két lány nyugodtan hozzákezdhetett a naptárhoz. Színes és csillogó papírokat vettek elő, filctollakat, ragasztót és ollót tettek maguk mellé.
- Erre a piros lapra írd fel a hónapok nevét kérlek!- mondta Zsófi anyának.
- Rendben, szép sorban a következők: január, február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, november és végül a december.- sorolta anya a hónapokat, miközben nagy nyomtatott betűkkel írta fel őket a lapra.
- Mi történik januárban?- kérdezte a kislány kiváncsian.
- Január az év első hónapja. Január elseje pedig az év első napja. Új évnek hívjuk. Ebben a hónapban van az én születésnapom is. – mosolygott anya kedvesen.
- Akkor ide rajzoljunk egy nagy egyest és egy szülinapi tortát.- mondta Zsófi.
Négyzet alakú papírra rajzoltak, majd felragasztották őket a piros papírra a január felirat mellé.
- Február a második hónap az évben.- folytatta anya. – Februárban ünnepeljük a Valentin-napot, ami a szerelmesek ünnepe.
- Igen, erre emlékszem. Tavaly Gabikától kaptam egy szív alakú csokit az óvodában és azt mondta szeret engem.- emlékezett vissza Zsófi arra a napra. – Akkor ide egy nagy piros szivecskét fogok rajzolni. – és már elő is vette a piros filctollat.
- Tudod-e mi van márciusban?- kérdezte anya vidáman.
- A születésnapom! Március 17-én születtem meg a kórházban. – feleli Zsófi és átöleli édesanyját. – Akkor ide is egy születésnapi tortát rajzolok, méghozzá rózsaszínűt, mert az a kedvenc színem. – folytatta a kislány a mondandóját.
- És tudod mi lesz még márciusban? Ebben az évben márciusban fogjuk ünnepelni a Húsvét napját. – mondta anya.
- Apa és papó megint meg fognak locsolni minket illatos parfümmel?- tette fel a kérdést Zsófi.
- Biztos vagyok benne, igen. Nem hagynák ki egyetlen évben sem. Nehogy elhervadjunk, megöntöznek minket, mint a szép virágokat.- feleli anya és végigsimítja kislánya arcát, majd így folytatja:- Április a negyedik hónap az évben, Bálint pedig két éves lesz.
- Hűűű, a kisöcsém egyre nagyobb. Tegnap olyan ügyesen próbálta egymás tetejére rakni az építőkockákat. – jegyezte meg Zsófi büszkén. Nagyon szerette a kistestvérét.
- Április másodikán pedig egy fontos nap van. Az autizmus világnapja.- mondta anya komolyan. – Az autizmus az egy olyan állapot, aminek több fajtája létezik. Vannak, akik csak különcnek, bohókásnak tűnnek, de tulajdonképpen nem sok mindenben különböznek tőlünk. Vannak azonban súlyosabb esetei is. Akadnak olyanok is, akik nem tanulnak meg beszélni sem. De nagyon szeretniveló emberek. Sok mindent másképp látnak, mint az átlag, de fel kell hívni az emberek figyelmét arra, hogy végsősoron mind egyformák vagyunk.
- A Balázs is ilyen az oviban, ugye? Néha zavarják a hangos zajok. És néha úgy repked a kezével, mintha fel akarna szállni. Szerintem cuki. Én szeretem a Balázst.- mondta a kislány bölcsen.
- Ha megkérlek, a szülinapi torta mellé rajzolnál egy kék szivecskét is?- kérdezte anya.
- Persze!- válaszolt Zsófi és már neki is látott a rajz elkészítéséhez.
- Május első napja a munka ünnepe.- fordítja vissza tekintetét anya a naptárra. – Ez a legtöbb országban hivatalos ünnepnap a világon és ilyenkor nem dolgozunk.
- Akkor azon a napon apa is itthon lesz velünk.- vigyorgott a kislány boldogan.- Elmehetnénk az állatkertbe majd.
- Ez nagyon jó ötlet, megbeszéljük majd apával is.
- Június különleges hónap lesz idén és nem csak azért, mert papó hetven éves lesz, hanem azért is, mert akkor fogod befejezni az óvodát.
- Igen, én már elég nagy lány vagyok ahhoz, hogy iskolába menjek.
- Aztán el is érkeztünk a hetedik hónaphoz, ami a július.
- Apa és mama születésnapja is akkor van.- tapsikol Zsófi örömében.
- Méghozzá ugyanazon a napon. – egészíti ki anya a mondandóját. – Mindketten július 22-én születtek. Micsoda ajándék volt ez anno a mamának.
- Ha felnőtt leszek és nekem is lesz egy kisbabám, akkor én is szeretném, hogy az én születésnapomon szülessen.- mondta a kislány határozottan, de az anyukája csak nevetett rajta.
- Augusztusban van a nemzeti ünnepünk. Augusztus 20-án ünnepeljük az államalapítást és Szent István királyunkat.- magyarázta anya.
- De már nincsenek királyok ugye?- tette fel a kérdést a kislány.
- Magyarországon már nincsenek szívem, de vannak olyan országok, ahol még mindig királyok és királynők uralkodnak. Például Spanyolország, Hollandia vagy az Egyesült Királyság.
- Akkor ide rajzolok egy szép koronát.
- És már el is érkeztünk a szeptemberhez.- folytatta anya. – Na mi lesz szeptemberben?
- Kezdődik az iskola!! Juhúúú! Már nagyon várom, hogy én is megtanuljak írni és olvasni és akkor majd tudok olvasni Bálintnak a mesekönyvekből én is. Akkor ide rajzolok egy könyvet.
- – A könyv az jó ötlet, rajzolhatsz mellé egy ceruzát is.- javasolta anya.
- Október 23-án ünnepeljük azt, hogy 1956-ban ezen a napon tört ki a forradalom. A budapesti diákok az utcára vonultak és harcoltak a szabadságukért.
- Én félek a háborútól.- mondta a kislány szomorúan.
- Nem kell félned kincsem, itt biztonságban vagy. Bármi történik apa és én vigyázni fogunk rátok, rendben?
- Rendben.- bólintott Zsófi és egy piros, fehér, zöld színű magyar zászlót rajzolt.
- November az utolsó előtti hónap az évben. Ennek a hónapnak az első napján van Mindenszentek ünnepe. Ilyenkor kimegyünk a temetőbe, gyertyát gyújtunk azokért a szeretteinkért, akik már a mennyországban vannak. – meséli anya.
- Mint a te szüleid? Ők is ott vannak, ugye?- kérdezi Zsófi érdeklődve.
- Igen kincsem, ők sajnos már rég ott vannak. De egyszer újra találkozunk velük és akkor mindannyian örökre együtt leszünk már.
- Anya, most jön a december ugye?
- Igen. Decemberben pedig mit ünneplünk?
- Jön a Mikulás, és a Jézuska! A Mikulás édességet hoz, ha jók voltunk egész évben. Karácsonykor pedig a szeretet ünnepe van és a kis Jézus születését ünnepeljük. Megyünk majd megint a templomba?- hadarja Zsófi.
- Igen, mint minden karácsonykor.
Mikor a hónapok végéhez értek az asztalon előttük hevert egy csupaszín, vidám naptár. Zsófi rajzai megszínesítették az egész évet. Amikor elpakoltak mindent apa is hazaért Bálinttal az ölében és ők is megcsodálhatták a naptárat, ami attól a naptól kezdve a nappali falát díszítette.