Blog csak úgy…

2023. Február 21.

Első blog bejegyzésem. Gondoltam megosztom veletek azt a sok mindent, ami a fejemben kavarog ezzel az oldallal kapcsolatban.

Megszámlálhatatlan éve olvasok és írok folyamatosan. Milliószor megfordult már a fejemben, hogy ezzel muszáj kezdenem valamit. Rengeteget jár az agyam dolgokon, amiket néha szeretnék megosztani szélesebb körben. Régen füzetbe írtam a gondolataimat, verseket, naplót vezettem éveken keresztül. Aztán felnőttem. A betűk, a szavak, a könyvek nagyon jó barátaim már gyerekkorom óta. Pár éve kezdtem bele egy Facebook oldalba, ahol az anyasággal, szülőséggel kapcsolatos verseket publikálok. Nagy örömmel tölt el, hogy már több, mint 2600-an követik az oldalamat és osztják meg műveimet. A legszebb emlékem az oldallal kapcsolatban, amikor egy kismama megkérdezett, hogy közölheti-e a férjével azt, hogy újra babájuk lesz az egyik versemmel. Mondanom sem kell, hogy a válaszom igen volt, és hatalmas megtiszteltetés volt ez számomra.

Pár hónapja úgy döntöttem, elkezdek meséket, verses meséket írni gyerekeknek is. Pályázatokra is írtam meséket, ekkor fogalmazódott meg teljes bizonyossággal bennem, hogy elkezdem a saját weboldalam felépítését. Teljesen kezdőként álltam neki a dolognak a semmiből. A mai napon döntöttem el, hogy pár nap múlva a nagy nyilvánossággal is megosztom ezt az oldalt. Még egy kicsivel több tartalmat szeretnék megosztani, mielőtt mindenki láthatja az eredményt. Folyamatosan szeretném bővíteni a tartalmakat.

Mindig is úgy éreztem, hogy az írás egyfajta terápia is testnek, szívnek, léleknek egyaránt. Mindig örülök a visszajelzéseknek. Most pedig különös érzéssel tölt el, amikor a kisfiamnak olvashatom fel az általam írt meséket, amelyek közül többet is ő ihletett. Mosolyogva néz rám, miközben este a félhomályban olvasom fel neki a történeteket. Melengeti a szívemet a tudat, hogy talán egy napon ezeket a meséket fogja olvasni az unokáimnak.

Kinek ne lenne kedvenc verse, idézete vagy könyve? Olyan jó érzés néha kiszakadni a valóságból és hagyni, hogy teljesen más világba érkezzünk meg a valaki által szívből leírt mondatokkal. Remélem te is találsz örömöt majd soraimban. Vagy a gyereked, keresztgyereked, unokaöcséd, unokahúgod vagy bárki más, akinek olvasod majd soraimat.

Különös helyet foglal el szívemben minden egyes perc, amit írással tölthetek. Amikor csak csendben leülök egy tollal és papírral a kezemben. Igen, én ilyen régi vágású ember vagyok. Számomra a papír és a toll a legszentebb eszközök közé tartozik a Földön. Amikor elkészülök egy írással, néha csak hosszú napok után ülök le a laptop elé és írom le digitális formában is. Amikor már úgy érzem többszöri olvasás és esetleg javítás után, hogy egy mű elérte a végleges formáját. Amikor már nincs több gondolatom. Amikor már nincs újabb ötletem egy esetleges rímre.

Szívemből remélem, hogy sok időt fogsz velem tölteni. Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést. Ezek csak az első szedett-vedett gondolatok. Szeretnék ebbe a blogba sok féle témával kapcsolatban írni, gondolatokat megosztani, esetleg téged is gondolkodásra késztetni bizonyos dolgokkal kapcsolatban.

Szép napot, millió csók és ölelés!

Kajtán Brigi


„2023. február 24.

Minek örüljek? – kérded. … Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből. Annak, hogy a végtelen égbolt van a fejed felett – és azon túl, amit szemmel már nem látsz, ott a hazád.”
-Müller Péter-

Ez a Müller Péter idézet hosszú idő után tegnap este újra felbukkant az életemben.
Körülbelül 20 éves lehettem, amikor ez volt a kedvenc idézetem. Már akkor is mélyen megérintett. Azóta eltelt lassan 15 év. És hidegrázós érzéssel jött megint ez a pár sor. És újra átgondoltam, mit is jelentenek ezek a szavak jelenleg az életemben.
Olyan könnyen el tudunk feledkezni arról, hogy valóban tudjunk örülni az apró dolgoknak is. Igyekszem úgy élni életem minden napját, hogy felfedezzem benne ezeket a kicsi dolgokat és valóban meg tudjak élni mindent, ami velem történik. De néha még ennek ellenére is tudunk zsörtölődni.
Pedig nem csodálatos dolog hogy ma is felébredtem? Hajnali 4 órától rugdosott a gyerek az ágyunkban és mégis boldogság volt reggel együtt ébredni és nézni, ahogy szinte csukott szemmel még félálomban trappol ki a nappaliba kicsi lábain. Csodálatos dolog, hogy reggel átölelhettem a családom, ennivalót pakolhattam a táskájukba. Mert sokaknak már az is nagy öröm lenne, ha lenne mit pakolni enni a szeretteiknek. Ugye milyen szörnyű? Olyan sokszor próbálom emlékeztetni a kisfiamat is arra, hogy bizony ő nagyon szerencsés. Sok gyerek csak álmodozik arról, hogy minden nap egy kis édesség vagy joghurt jusson neki. Sokan pedig arról is csak álmodoznak, hogy egyáltalán ivóvizük legyen. Vagy szimplán vezetékes víz. Ugye milyen egyszerű este megengedni a jó meleg fördővizet? Bárcsak minden este eszembe jutna, hogy hálás legyek ezért.
Milyen mérges tudok lenni, amikor úgy ébredek fel, hogy már megint esik az eső, fúj a szél és különben is miért nem kelt fel a Nap? Miért nem tudja felhúzni a seggét az égre és engem melegíteni minden nap? De azért jól esik megenni a friss zöldséget, gyümölcsöt ugye? Pedig ez sem lenne eső nélkül….hogy szeretem a virágok illatát, látványát….hát ez sem lenne eső nélkül…vagy hogy meg tudok örülni mai napig, ha szivárványt látok? Ez sem lehetne eső nélkül.
Ahogy szomorúság nélkül sem tudnánk értékelni az igazán boldog napokat. Ugye? Milyen mélyre tudunk süllyedni néha a saját problémáink tengerében, közben pedig észre sem vesszük, hogy mások egyenesen megfulladnak mellettünk….de mi csak megyünk tovább. Észre sem vesszük őket…és hát legyünk őszinték….sokszor a mi problémánk nem is tűnik olyan nagynak, ha igazán meghallgatunk másokat. Végülis mindig minden megoldódik nem? Sokszor én is ezzel vigasztalom magam. Olyan még tényleg nem volt, hogy ne legyen sehogy. És valahogy, valahonnan mindig érkezik segítség. Mert olyan soha nem lehet, hogy feladjuk. Te hányszor mondtad már életed során, hogy nem megy, feladom, nem bírom tovább…. Feladtad? Vége lett? Érkezett segítség? Megoldódott végül az a helyzet? Vagy esetleg néha arra is sikerült rájönnöd, hogy nem is volt akkora a probléma, csak jól esett drámázni egy kicsit? Emberek vagyunk….mindannyiunkkal előfordult már, hogy elvitt minket az önsajnálat egy olyan útra, ahol igazán semmi jó nem várt ránk…és egy ponton rá kellett ébrednünk arra, hogy valamilyen szinten magunknak köszönhetjük a nyakig érő szart, amiben éppen csücsültünk. Erre mindenki ráébred élete során legalább egyszer…vagyis jó esetben ráébred. Rosszabb esetben örökre másokat fog a saját helyzete miatt okolni. Annak pedig végképp nincs semmi értelme. Ez az én életem. Kaptam, amit kaptam, az én feladatom, hogy kezdjek vele valamit. Vagy ezt, vagy azt, csak ne álljak egyhelyben. Mindenki egy csomaggal érkezik. Ki könnyebbel, ki nehezebbel. De nehogy azt hidd, hogy a könnyebbnek tűnő csomaggal te könnyebben megbirkóznál, mint a másik. Ahogy mások nem járnak a te cipődben, úgy te sem jártál az övékben. És ahogy te azt érzed, hogy sokszor csak felszínes dolgok miatt ítélnek meg téged, addig te ugyanezt teszed másokkal. Mert ilyen ganék vagyunk mi emberek…mintha belénk kódolták volna ezt az egész előítéletesdit….Ugye erre is milyen ritkán gondolunk? Olyan könnyen ítélünk meg másokat az élethelyzetük alapján. Akár még irigyek is tudunk lenni. De mire? Átvennéd az egész életét? Vagy csak azt a kis szeletet belőle? Hát ez az…a csomag az nem részletekben jön… Irigy vagy a házára? Lehet, hogy hamar elvesztette szüleit és örökölte…Irigy vagy a kocsijára? Lehet, hogy 15 évet azért dolgozott éjjel-nappal, hogy megvehesse álmai verdáját. Irigy vagy a házasságukra? Honnan tudod, hogy hány hullámvölgyön vannak túl úgy, hogy mégsem engedték el egymás kezét? Irigy vagy a munkájára? Lehet, hogy egyetem mellett éjszaka dolgozott, hogy fedezni tudja a lakbért és az egyéb kiadásait…Ugye? Ilyenek vagyunk mi….
Egyet sose felejts el! Mégpedig azt, hogy erős vagy! Hogy bármilyen reménytelennek tűnik a helyzet, mindig van kiút! Tudom, hogy van, mert átéltem…nem egyszer, nem kétszer…gyakorlatilag az egész életem a kiutak kereséséről szólt/szól….de nem adom fel sosem!!! Inkább örülök annak, hogy ha most kinézek az ablakon, szürke eget látok. Nem süt a nap. De látom a tengert. Látom a pálmafát a teraszon, amit lassan 6 éve nevelgetünk. A kisfiunkkal együtt nőnek…Örülök, hogy ma iskolába vihettem az úton mellettem ugráló kis bakkecske gyerekemet. Hálás vagyok azért, hogy ma is van miből vacsorát főznöm. Boldog vagyok, hogy hazavárhatom a férjemet, aki ma is későn, koszosan és hulla fáradtan fog hazajönni, de mosolyogva fog átölelni minket. Boldog vagyok!

2023. Május 2.

Annyi mindenről írnék jelen pillanatban. Boldogság, kétségek, család, barátok… de most mégis inkább az első gondoltnál maradok. Anyák napja. Május első vasárnapja. Napsütés, lágy szellő, orgonaillat…ezt jelentette gyerekkoromban számomra ez a nap. Amikor a frissen szedett virágot boldogan adtam oda anyukámnak, aki a világot jelentette nekem. Furcsa belegondolni még mindig, hogy már 6 éve valaki másnak jelentem én ugyanazt, mint amit egykor édesanyám nekem. Sokszor eltűnődöm azon, hogy vajon kimutattam-e neki én is ennyire gyerekkoromban, hogy szeretem, ahogy nekem kimutatja a kisfiam. Olyan érzelmes…olyan érzékeny…pont, mint az anyja. Ha valaki sír, ő is…ha valaki szomorú, ő is. Pont mint én. Hogy ez mennyire jó, arra még én magam sem jöttem rá. Mindenesetre jobb egy érzelmes, sokat pityergős valakinek lenni mint egy érzéketlen fasznak…

Szóval visszatérve erre a szép ünnepre…anyák napja. Ilyenkor ünnepelnek minket, mint anyákat. Ünnepeljük a nagymamákat, keresztanyákat, mostoha anyákat, fogadott anyákat….kinek mit jelent ez a nap. Nekem sokáig csak a fájdalmat jelentette. Pont azt jelentette nekem, mint mindenki másnak, aki elveszítette az édesanyját…Pokol volt minden anyák napja. Az utcán boldogan, virágcsokorral rohangáló embereket láttam, akik siettek köszönteni drága édesanyjukat…én maximum egy sírra vihettem volna virágot. Tudom, hogy minden nap gondolok rá…tudom, hogy hálás vagyok mindenért, amit értem tett és számomra nem csak egy nap az évben az anyám…hanem minden nap…mégis valahogy az az egy nap az évben mindig rosszul esett a lelkemnek. Mindaddig, amíg nem lettem én is anya.

2017. Április 17-én megkaptam életem legnagyobb ajándékát. Anya lettem. És onnantól kezdve új értelmet nyert számomra ez a szó…anya…Megváltozott a világ, a gondolataim…már nem én voltam a legfontosabb saját magam számára…de még csak nem is a férjem. Hanem az a  csöpp kis ember, aki minket választott szüleinek. Az a csoda, aki annyira meg szeretett volna születni. A csoda, aki váratlanul kopogtatott az ajtón egy nap, hogy hahó, itt vagyok, jövök hozzátok, nem kell tovább várnotok. Ő, aki felforgatta az egész életünk és mégsem változott semmi. Azt az egyet leszámítva, hogy átértékelődtek a dolgok. Barátok és családtagok tűntek el az életünkből..Tudom, hogy nem egyedi eset a miénk..és jobb is így. Inkább így, mint hogy hétről hétre képmutatóan kelljen viselkednem bárkivel. Egyszerűen már nem megy…már nem tudom eljátszani. És ha hiszitek ha nem, erre is ez a csöpp kis emberke tanított meg. Hogy az igazi szeretet tényleg feltétel nélküli. Nem csak egy hangzatos érzés…hanem az az igazi, tiszta szívből jövő szeretet, amit csak kevesen ismerhetnek meg ezen a földön. Az a helyzet, hogy ezen kívül van még egy érzés, amit még ennél is kevesebben ismerhetnek meg. Az az érzés, amit csak mi ismerünk…mi, anyák. Akik egy életet hordtak a szívük alatt hónapokon keresztül. Akik érezték a pici mozgását és minden rezdülését. Tudtam, milyen zenét szeret, mikor boldog, mikor alszik. A kezdetektől fogva egyszerre dobbant a szívünk és ez nem változott a mai napig sem. Amikor átölel, amikor puszit ad, amikor azt mondja, hogy szeret, az varázslatos. De amikor azt mondja, hogy „anya”, attól különlegesebb érzés nincs. Tegnap ismét rácsodálkoztam erre az egy szóra a szájából. „Anya”. Olyan különös érzés kerített hatalmába attól, ahogy mondta, hogy úgy éreztem eza világ legszebb szava. Meg is kérdeztem tőle: ” Szerinted melyik a legszebb szó a világon?” És tudod, hogy mit válaszolt? Az én hat éves gyerekekm azt felelte, hogy: ” az, amikor azt mondod nekem, hogy szeretlek'”

És én mondom is…naponta százszor, ezerszer, akármikor, akárhol, minden alkalmat megragadok, hogy elmondjam neki, hogy szeretem. Hogy ő a mindenem, hogy ő életem értelme, hogy ő a legszebb és a legokosabb kisfiú a földön. Tudom, neked a tiéd az 🙂 és ez így van jól. Ez így van rendjén. Mert minek is versenyeznénk?

Anya…ha tehetném, akkor elmondanám neked, hogy miattad vagyok az, aki vagyok. Hogy miattad váltam olyan anyává, amilyen vagyok. És attól függetlenül, hogy néha én is szarnak érzem magam, belül tudom, hogy jó anyja vagyok a gyerekemnek. Hogy mindent megteszek érte. Tudom…érzem. Mert ő a mi tükrünk…és tetszik, amit látok…Anya…azt is elmondanám neked, hogy lehet nem mondtam soha, de mindig büszke voltam rád. És most is az vagyok. Elmondhatatlanul büszke vagyok arra, aki voltál, arra, amit tettél. Hogy a semmiből is előteremtettél mindent. Hogy szerettél. Senki más nem tudott úgy szeretni, mint te. Köszönöm, hogy büszke voltál rám. Mert tudom, sokszor voltál az. Ahogy én is az vagyok az én gyerekemre. Mostmár tudom milyen érzés dagadó mellel feszíteni egy kisgyerek mellett és azt mondani: ő az én gyerekem! Te vagy a példaképem. Csak remélni tudom, hogy ha egyszer már nem leszek, rám is úgy fog emlékezni majd a fiam, ahogy azt én teszem minden nap, amikor rád gondolok.

Boldog anyák napját!

2023. Május 3.

Mai bejegyzésemet sok bejegyzés ihlette magyar-spanyol Facebook csoportokból. Sokszor kérdezik az emberek, hogy mennyi esélyük van munkát találni, megélni Spanyolországban nyelvtudás nélkül, esetleg angol nyelvtudással. Mielőtt százan megköveznétek, ez az én véleményem, tapasztalatom.

Nyáron lesz 10 éve, hogy Spanyolország déli részére költöztünk. Jó ideje érlelődött bennünk a gondolat. Igazából mi nem is Spanyolországra koncentráltunk az elején, hanem Gibraltárra. Gibraltár Spanyolországgal határos. Hivatalos nyelve az angol. Több ezren járnak át dolgozni minden nap Spanyolországból. A mi tervünk is az volt, hogy Spanyolorszégban fogunk lakni, pontosabban La Linea de la Concepcion városában, ami közvetlenül a határon terül el. Spanyolországban jóval olcsóbban lehet lakást bérelni, mint Gibraltáron, így ez egy elég erős szempont, főleg az elején.

Szerintem ahhoz, hogy itt tudj élni huzamosabb időn keresztül vagy akár végleg letelepedni, de nem beszélsz spanyolul elég jó kiinduló hely Gibraltár. Viszont angolul azért valamennyire kell tudni. A vendéglátásban elég egyszerű elhelyezkedni. De itt nincsenek gyári munkák, vagy olyan hotelek, ahol nyelvtudás nélkül lehet takarítani és még ellátást is adnak. Ha ilyen helyre vágysz, akkor esetleg próbálkozz Ausztriában vagy hasonló helyeken szezon munkával. Viszont ha van egy minimális, de jó angol kommunikációs készséged, akkor vedd nyakadba Gibraltárt nyomtatott önéletrajzokkal és járd végig a helyeket személyesen.Ocean Village, Casemates Square és a sétáló utca is tele van éttermekkel, bárokkal, kávézókkal. Van pár hotel is, ahol érdemes próbálkozni. Fix munkára nagyon nehéz kijönni.  Ismét kiemelem, hogy ez csak a kezdetekről szól és természetesen akkor, ha az elején nincsenek egekbe törő vágyaid.

Dolgozni itt is kell, mint mindenhol a világban. Attól, hogy szép környezetben vagy, élsz és dolgozol, hogy a szabadnapjaidat a tengerparton töltöd egy chiringuito teraszán, az nem azt jelenti, hogy itt ne kelljen szembenézned néha a valósággal.

Ha igazán akarod, akkor az elején én szinte biztos vagyok benne, hogy valamilyen vendéglátós munkát tudsz szerezni. De azt meg is kell tartani. Százan várnak arra, hogy a te helyedbe lépjenek, senki sem pótolhatatlan. Saját tapasztalataim alapján azt tudom mondani, hogy szeretik a magyar munkaerőt. Jó a teherbírásunk, tudunk azért kedvesek is lenni, ha akarunk és megbízhatóak is vagyunk hosszútávon is.

Az elején az a legegyszerűbb, ha La Linean vagy vonzáskörzetében Santa Margaritan, Alcaidesan kezdesz albérletet keresni. La Linea egyszerűbb megoldás, ha nincs autód vagy motorod az elején. A határon sokan kelnek át nap mint nap gyalog, elektromos rollerrel, biciklivel is. Ez a leggyorsabb megoldás, kb fél óra alatt bent vagy a gibraltári munkahelyeden.

Albérletet általában 6 vagy 11 hónapos szerződéssel tudsz kivenni. Nagy részt ehhez sem szükséges még a spanyol nyelvtudás, most már elég sokan foglalkoznak ingatlanokkal, akik beszélik az angol nyelvet.

Viszont a mindennapi élethez már elengedhetetlen egy idő után a spanyol nyelv minimális használata. Ha hivatalos ügyet akarsz intézni, akkor tapasztalatom szerint ne állj oda eléjük és kérdezd meg, hogy „Hablas inglés?” Mert csúnyán fognak rád nézni és nem lesznek segítőkészek. Viszont ha azt látják rajtad, hogy vetted a fáradságot és legalább három mondatot próbáltál megtanulni spanyolul akár Google fordító segítségével és kedvesen beszélsz velük, akkor hajlandóak lesznek segíteni és még az is kiderülhet, hogy az a „poco” angol, amit beszélnek több, mint amit te beszélsz angolul. Persze kérhetsz hivatalosan is vagy nem éppen hivatalosan segítséget olyanoktól, akik ezzel foglalkoznak, de az bizony zsebbe nyúlós lesz.

Nekünk rossz tapasztalatunk soha nem volt. Amikor csak lehetett kerültük, hogy angolul kelljen megszólalnunk. Félreértés ne essék…rohadtul nem beszéltük a nyelvet. Még mai napig ímmel ámmal csak, de az, hogy te nem használod az összes létező igeidőt és esetleg azt is rosszul, amit igen, az őket nem fogja meghatni. Csak mosolyogj és légy kedves. Rengeteg hivatalos dolgot intéztünk már mi magunk. Néha idegesítő tud lenni a „mañana” hozzáállásuk a dolgokhoz, de vagy megszoksz, vagy megszöksz. Ez nem fog változni. És tudod mit? Jól is teszik! Ők nem fognak 40 évesen szívrohamban elpatkolni mások baromságai miatt.

Én azt mondom, egy próbát mindig megér a dolog! És ha nem jön össze? Így jártál, nyaraltál egy jót. De ha összejön, akkor egy olyan életet élhetsz, ahol becsületes munkával el tudod tartani magad, sétálhatsz egy jót bármikor a tengerparton, felfedezhetsz magad körül csoda dolgokat és egy elfogadó közösség része lehetsz. Ez az én nézőpontom, ez a mi történetünk röviden és tömören. Mindig érdemes több ember véleményét meghallgatni, akik különböző utakat jártak be. A károgókra ne hallgass! De ettől függetlenül lesz, akitől nem csak habos babos storykat fogsz hallani.

Kalandra fel!

2023. Május 5.

Annyiszor gondoltam már rá, hogy ezzel a témával kapcsolatban leírjam a gondolataimat, de valahogy sosem volt rá időm, vagy ha lett volna, akkor mással töltöttem el. Én rendszeresen használom a közösségi média felületeit. Facebook, Instagram, Tik-tok. Valahogy én mindig a hasznos részét nézem ezeknek az oldalaknak. Facebookon nincs 200 ismerősöm sem. Tényleg azok vannak az ismerőseim között, akikkel valamilyen szinten van is kapcsolat az életemben. Havonta egyszer újra felbukkannak a bulvárlapok oldalai az üzenőfalamon, mert csak 30 napra lehet tiltani ezeknek a szutyok oldalaknak a láthatóságát. Tehát havonta egyszer különböző nagyon fontos hírekkel lesz tele az oldalam. Hogy éppen valamelyik énekesnő házat újít fel, vagy a rapper hülyegyerek új nője milyen babakocsit vett, a híres színésznő mennyit hízott vagy éppen fogyott ez elmúlt hetekben és még rengeteg ilyen finomság. Havonta egyszer az ilyen semmiből felbukkanó nagyon fontos, eget rengető hírek alatt olvasok pár kommentet 😀 A napom fénypontjai mindig, mielőtt újra tiltanám az oldalt 30 napra. De azon valahogy mindig ledöbbenek még mindig, hogy az emberek mennyire hülyék. Hülyék, mert bántják egymást. Hát teljesen őszintén, ha nem érdekel valaki vagy nem szereted vagy esetleg halvány lila fingod sincs róla, hogy ki ő, akkor miért olvasod el azt, amit írnak róla? Miért érzel kényszert, hogy oda írj valamit. Először is sokszor ezek az emberek nem kérik, hogy írjanak róluk. Olyan, hogy újságírás már nem is igazán létezik. Sokszor írni és olvasni sem tudó egyedek látnak egy Instagram posztot valamelyik ilyen nagytudású oldalán, hogy aznap reggel éppen milyen színűt szart és cikket írnak róla. Másodszor, hidd el, sokszor én sem tudom ki kicsoda, de jó ez így. Maradjon is meg az ismeretlenség homályában az én elmémben. Nem rohasztom magam ilyen emberekkel. De miért kell mindig bántani egymást? Hát ha nekik így jó, hogy így élik az életüket, hajrá. Attól, hogy néha nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetik az ilyen embereket, akkor ők még mindig a sokszorosát keresik annak, amit te sokszor napi 12-16 óra munkával. És hogy miért tudnak ennyi pénzt keresni? Azért, amiért az őket ócsárló hasonló agyi kapacitással megáldott emberek elolvassák a sok szart róluk. Megnézik a bejegyzéseiket, a hozzászólásaikkal még több elérést generálva nekik. Olyan jó dolgokra is lehet használni ezeket az oldalakat. Instagramon például tök jó ötleteket szoktam látni, hogy hogyan kézműveskedjek a gyerekkel úgy, hogy az én kézügyességem egy három éves gyerekének felel meg…szóval 3 évvel máris lemaradtam a saját gyerekemtől… Tik-tok. Én annyi podcastben hallottam már különböző dolgokat erről az oldalról is. Hát nem tudom…én tök jókat röhögök videókon, vannak nagyon vicces és tehetséges emberek, akik napi szinten osztanak meg videókat. Nagyon sok külföldi tartalomgyártót is követek. Lehet idegen nyelveket tanulni a videóik által. Sok érdekességet láthatok a világ különböző pontjairól. Az, hogy ti csak a szemetet látjátok ebből, az valószínüleg a ti hibátok is. És itt jutok el magamban arra a gondoltra, hogy mi a francért is írom ezt az egészet, mert az ilyen emberek akik  csak ahhoz értenek, hogy rosszakat kommenteljenek másokról soha el sem olvasnának egy ilyen hosszú bejegyzést….könnyebb egy nyelvtanilag helytelenül leírt cím alapján már rögtön ítélkezni és baromságokat irogatni. Ma délelőtt a Tik-tokon jött szembe velem egy videó. Néha már láttam a csajt, jókat szoktam derülni rajta. Túlsúlyos…bántják érte…de ő olyan frappánsan reagál ezekre a beszólásokra, hogy esküszöm csodálom érte . Tudja ő is, hogy nem 50 kg…de miért is kéne? Persze, értem én…egészségtelen…vagy mi. Valaki mondja már el nekem hogy lehet ebben a mai világban olyan kurva egészségesen élni? Már a levegő, amit beszívsz nap mint a nap a tüdődbe az is káros. Éljél kurva egészségesen, nehogy dohányozz, nehogy igyál egy pohár bolt, nehogy véletlenül is lecsússzon a Mekiből egy Big Mac mert a végén még kurva egészségtelenül fog elbaszni egy busz az utcán. Mi garantálja azt, hogy ha te olyan rohadt egészségesen élsz, akkor bizony meghosszabbítod vele az élettartamadat. Elárulom! SEMMI! Kurvára semmi nem tudja ezt neked garantálni. Úgyhogy azt javaslom, hogy élvezd az életet! Hagyd, hogy süsse a nap az arcodat. Jó, kend be magad naptejjel azért. Idd meg azt a pohár bort, sört, koktélt vagy amit szeretsz. Edd meg azt a süteményt, amiért csorgatod a nyáladat a cukrászda kirakatát nézve. Játssz a gyerekeddel és teregess ki később! Igen, tudom, senki nem fogja helyetted megcsinálni. De a gyereked tényleg nem arra fog emlékezni, hogy anya milyen faszán kiteregetett minden nap. Én ma boltba vett pizzát fogok neki adni vacsorára. Bumm! De azt az időt, amit ma főzéssel töltenék vele fogom tölteni. És végül, de nem utolsósorban! Szard már le mások életét! Had éljék úgy, ahogy nekik jó! Te a sajátoddal foglalkozz! Gyanítom, hogy nálad is lenne mit kiteregetni. Mindannyiunkról lehetne. Használd ezeket az oldalakat okosan! Fordítsd a saját javadra! Tegyél ki egy cuki pandát, vagy üvöltsd a világba, hogy épp tele van a faszod mindennel! Még az is jobb annál, hogy „ez meg ki?”.

Szeressük egymást gyerekek!

2023. Május 11.

Sziasztok!

Mai bejegyzésemet az egyik elfoglaltságom ihlette. Az írásról és a meséről van szó.

Gyerekkoromból kiindulva úgy gondolom, hogy a mese az egyik legmeghatározobb egy gyerek életében. Kettő emlékképem van ezzel kapcsolatban. Az egyik az, hogy édesanyám egy időben előfizetője volt a Nők Lapja magazinnak, amiben mindig volt gyerekeknek szánt mese is. Emlékszem, hogy az ebéd utáni alvásnál ebből olvasott nekem. A másik emlékképem pedig már anyaként tért vissza az életembe. Külföldön élünk, amikor lehetőségem van rá, mindig vásárolok magyar nyelvű könyveket a helyi közösség tagjaitól. Amikor egyik nap megláttam  Weöres Sándor Bóbitáját egy hirdetésben, azonnal lecsaptam rá, mert számomra annyira klasszikus, hogy úgy éreztem, nem hagyhatom ki a gyerekem életéből sem. Amikor először végiglapoztam hihetetlenül jó érzés kerített hatalmába. Láttam magamat a régi, kicsi házunkban, ahogy anyámmal lapozom a könyvet. Minden egyes illusztrációra emlékeztem. Hallottam magam, ahogy gyerekként skandálom a ritmikus verseket. Onnantól kezdve a Bóbitát kellett hogy énekeljem hosszú heteken keresztül levekvés előtt a kisfiamnak. Mennyi emlék, mennyi varázslat. Mióta olvasni tudok, azóta falom a könyveket…először meséket,prózákat, majd versesköteteket bújtam állandóan. Vers- és prózamondó versenyekből állt az általános iskolai életem. Mai napig szívesen gondolok vissza azokra a megmérettetésekre. Őrzöm az okleveleket és a jutalomkönyveket. Primitív verseket már gyerekkoromban is írtam, de úgy igazán a gimnáziumi éveim alatt jött meg az ihlet. Mikor 14 éves koromban elvesztettem édesanyámat az írás segített. Sok mindent le tudtam írni, amit kimondani nem tudtam hangosan. Aztán elérkezett az én életemben is az időszak, mikor folyton szerelmes voltam. Vagy legalábbis azt hittem, hogy az vagyok 🙂 Abból az időből rengeteg versem maradt meg. Érdekes. Nagyon ritkán veszem elő azokat az irományokat. Keserédes emlékek jutnak eszembe róluk és olyankor mindig rádöbbenek, hogy mennyire gyerek is voltam.

Aztán évekre felhagytam az írással. Boldog párkapcsolatom volt, és még van is 🙂 igen, immáron 14 éve boldogítjuk egymást. Szóval a szerelmes versek elmaradoztak, valahogy a boldogságról nem tud úgy írni az ember, mint a fájdalomról. Vagyis én nem tudok… Természetesen a könyvek ugyanúgy a barátaim maradtak ezek az évek alatt is.

Majd 2017-ben édesanya lettem. Ez olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit egyszerűen nem tudtam nem papírra vetni. Ilyen boldogságot még sosem éltem meg. Úgy éreztem, hogy világgá kell kürtölnöm, amit ilyenkor minden szülő érez. Hogy én vagyok a legboldogabb a világon, az én gyerekem a legszebb és legokosabb. Jó volt megírni bizonyos napok történéseit rímekbe szedve. Szerettem volna ezt megosztani más anyákkal is, akik a verseimben önmagukat és a gyermekükkel való kapcsolatukat látják viszont. Így hát kreáltam egy Facebook oldalt, aminek hamarosan 2700 követője lesz. Titkon remélem, hogy amikor a fiam ezeket a verseket elolvassa majd felnőtt korában, akkor egy picit közelebb kerül ahhoz, hogy meg tudja mit is éreztem iránta valójában. Ha pedig igazán szerencsés leszek, akkor megélhetem még azt is, hogy majd unokákkal ajándékozzon meg és nekik is írhassak.

Pár hónappal ezelőtt azonban szembejött velem egy pályázat az interneten. Egy meseíró pályázat.Sokszor találtam ki esténként altatáshoz mesét, de sosem jegyeztem le őket. Sokszor jött olyan gondolat, hogy írhatnék gyerekeknek is, mégsem tettem soha. De ez a pályázat adott egy lökést. Gyerünk, hajrá, itt a lehetőség, próbáld meg! A https://meskete.hu/ oldal pályázatáról volt szó. A pályázaton nem kerültem be a nyertesek közé, de azóta is lelkesen töltöm fel meséimet az oldalra. Aztán jött az ötlet, hogy saját weboldalt is készítsek ezeknek a meséknek, verseknek, aztán jött a hangosmese ötlete is, szintén a Meskete jóvoltából. Sokat köszönhetek ennek az oldalnak és az oldal ötletgazdájának Gutási Gábornak. Sosem fogom elfelejteni az érzést, amikor megkaptam az első emailt arról, hogy valaki illusztrációt készített egy mesémhez. Varázslatos volt tudni, hogy valakit megihlettem. Majd még több illusztárció érkezett és mondhatom, vannak olyanok, akikkel sikerült nagyon jó kis kapcsolatot összehoznom. Bátorító, elismerő szavakat kapok, ami igazán tudja simogatni az ember lelkét. Ez az oldal összehozza a felnőtteket a gyerekekkel. Szülők és nagyszülők ragadnak tollat, hogy mesét írjanak, vagy csak olvassanak a kicsiknek. Az én kisfiam például a Meskete által kedvelte meg a hangosmeséket. Így vannak olyan esték, amikor könyv helyett mesét hallgatunk együtt a félhomályban. A mese fantasztikus. Összeköt minket. Elengedhetem a fantáziám, kitalálhatok történeteket vagy éppen megírhatok már megtörtént dolgokat.

A mese összehoz minket egymással. Minőségi időt tölthetünk a gyerekekkel, miközben edukáljuk is őket. Tanítjuk őket az olvasás és a könyvek szeretetére, miközben haladva a modern korral akár tableten vagy telefonon is olvashatunk, olvashatnak. A lényeg az, hogy megtanulják, hogy egyáltalán nem ciki olvasni. Nem feltétlenül kell a gyereket leültetni non-stop a tv elé gagyi meséket nézni. Visszük magunkkal a könyvet a strandra, itthon a teraszra vagy csak bebújunk a szobájában lévő sátorba és olvasunk. Ő hozzámbújik és érzem, hogy hálás ezért az időért. Minőségi időt tölthetünk így együtt és számomra ez a legfontosabb.

2023. Június 2.

Pár nappal ezelőtt 6 éves csemetémmel töltöttem a délutánt a medencénél, amikor érdekes téma merült fel. A halál. Valahogy ezt a témát szeretjük kerülni, főleg a gyerekek jelenlétében. Édesem úgy gondolta, hogy többször is meghalhatunk. Néha csepegtettem neki már morzsákat erről, például amikor megkérdezte, hogy hol vannak az én szüleim. Annyira nem volt vevő a témára, kicsi is volt még, ezért hanyagoltam anno a dolgot. Persze amikor régi családi képeket nézegetünk, óhatatlanul elő jön mindig ez a téma, de most valahogy más volt. Érdeklődve hallgatta a dolgot. Egyelőre úgy gondoltam elég lesz neki annyi információ, hogy akkor halunk meg, amikor öregek leszünk. Furcsa volt két másodperc alatt kigondolni azt, hogy mit is mondjak erről az egészről neki úgy, hogy ne sérüljön és ne frusztrálja még ez a téma. Elgondolkodott, majd felsorolt pár embert a környezetéből, akiket már öregnek gondol. Aztán jött a mondat, amitől mindig is rettegtem: ” Apa és te is meg fogtok halni?” Egy ideje már többször hallottam tőle, hogy mi örökre együtt leszünk, mert egy család vagyunk és szeretjük egymást. Mindig ráhagytam a dolgot annyival, hogy sokáig együtt leszünk. Hazudni nem akartam, így ezzel kerültem ki mindig a témát. De most rákérdezett. Mindig őszinték vagyunk vele, soha nem hazudunk neki, így azt mondtam, hogy:” Igen, egyszer mi is meg fogunk halni.” Láttam rajta, hogy gondolkodóba esett. Nem szólt semmit, elkezdett sétálni. Majd közeledve hozzám láttam, hogy a szája lefelé görbül. „De én azt nem szeretném, hogy meghaljatok!” Mondta  szomorú szemeit rám függesztve. Tudtam, hogy most okosnak kell lennem, mert nem akarom traumatizálni. Hát elkezdtem neki mesélni a Mennyországról. Valamiben mindenki hisz. Te is, én is. Ki ebben, ki abban. Elmeséltem neki, hogy a felhők felett van egy ország, ahol mindannyian találkozunk majd. Hogy ott várnak minket azok a szeretteink, akik már elmentek. De onnan figyelnek minket és ne aggódjon, mert mire én és az apukája meghalunk, addigra neki már saját családja lesz. Olyan, mint most nekünk. És biztos, hogy találkozunk majd még halálunk után. „Az jó lesz!” Mondta mosolyogva és túl is lépett a dolgon. Én pedig féltem. Féltem, hogy mi lesz, ha mégsem így lesz? Mi lesz, ha mégsem láthatom felnőni, ha nem találkozhatok majd élete szerelmével és nem ismerem meg a leendő unokáimat sem….aztán megnyugodtam. Mert arra gondoltam, hogy nem lehet úgy vége, hogy egyszer csak vége van…huss, ennyi volt, köszönjük szépen a részvételt, nincs rád többé szükségünk a földön. Valamiben hinnem kell. Tudom, hogy találkozni fogunk. Nem hagyhatom itt csak úgy a gyermekem. Biztos vagyok benne, hogy még halálom után is megtalálom majd a módját, hogy gondoskodjak róla. Ahogy az én anyukám is teszi. Mert tudom, hogy figyel. Érzem őt. Néha hűs szellő formájában jelenik meg, mikor munka közben izzadok és levegőre vágyom. Vagy gyereknapon egy semmiből a gyermekem felé szálló lufi képében jön. Néha meglebbenti a függönyt és érzem az illatát. Van, hogy érintését érzem a vállamon, ha bátorításra van szükségem. Ahogy a gyermekem megnyugodott, úgy párolgott el az én félelmem is. Mert egyszer mindannyian találkozunk valahol. Hinnem kell, hogy így lesz!


2023. Szeptember 7.

Délelőtt fél 10 van, 6 éves csemetém a napi feladatlapját csinálja, közben percenként jön be hozzám, hogy valami eget rengetően fontos információt megosszon velem. Most éppen azt, hogy kisütött a nap. Valóban. Ahogy megvilágítják a napsugarak a laptopom kijelzőjét, úgy világosodnak ki a gondolatok a fejemben is. Jövő héten megkezdődik Spanyolországban is a 2023/24-es tanév. Gyermekem megkezdi a helyi általános iskola első osztályát. Túl sok változás nem lesz, mert oviba is ugyanebbe az intézménybe járt három évet, de mégis annyira más lesz minden. Most már a „nagyok” épületébe fog járni minden nap. Új osztálya lesz néhány régi osztálytárssal, új tanárok, új tantárgyak. Nincs meg bennem az az igazi izgulás, mintha Magyarországon kezdené az iskolát. Nem indítom útnak úgy, hogy most majd bevezetnek téged a betűk és számok világába, mert itt úgy kezdik az iskolát, hogy már olvasnak, írnak, összeadnak-kivonnak. És mégis azt érzem, hogy te jó ég, mégis mikor lett ekkora ez a gyerek?Irigykedve nézem néha a húgomat, akinek épp csak pár szót mond a kislánya és úgy tud hiányozni az az idő. Amikor csak szavakat mondott a lehető legédesebb módon. Amikor a piros még „pijos” volt, amikor a keksz „keke” a Porsche pedig „pohópehe”. Majd egy szempillantás alatt az óvoda kapujában találtuk magunkat. Végeláthatatlan délelőttök álltak előttem akkoriban. Gyermekem nehezen illeszkedett be az elején. Covid időszak volt és spanyolul sem beszélt. Csak sírt és sírt ott minden nap. Sírt, amikor bementek, sírt, amikor kijöttek, én pedig a köztes időben itthon ültem a szobájában, szagolgattam baba illatú pizsamáját, ami még az ágyában hevert és csak mondogattam magamban: ” Ne sírj, kicsikém, minden rendben lesz.” A szívemet minden nap millió darabból kellett összeraknom. Aztán egyik nap már nem a portás bácsi ölében ment be a suliba, hanem beállt a sorba a többiek közé, aztán már leült ő is a többiekkel együtt feladatot csinálni. Aztán egyre jobban kezdett spanyolul beszélni. És az én méhemnek gyümölcse, aki az óvoda első negyed évében mindenből a legrosszabb értékelést kapta az óvoda utolsó negyedévében kiváló értékelést kapott a nyelvi készségekre és a feladatokra is. Büszkébb nem is lehettem volna rá. Június végén ahogy a színpadon állt a talárjában és a diploma sapkájában átvenni az oklevelét a szívem csordultig telt szeretettel. Nem csak irányta, hanem a fantasztikus tanárnéni iránt is. Könnyekkel a szememben írom most is ezeket a sorokat. Tőle jobb tanárnénit nem is kívánhattam volna három évig a gyerekemnek. Minden nap puszival és öleléssel várta a gyerekeket, bíztatta, bátorította őket és a legfontosabb, hogy soha nem hagyta őket magukra. Örökre a szívemben fogom őrizni. Örökre hálás leszek neki, hogy vigyázott az én kisbabámra, amikor szeretetre volt szüksége, de én nem lehettem ott.

Most pedig egy élményekben gazdag, fantasztikus nyári szünet után újra átlépjük az iskola kapuját. Izgalmas hat év következik most számunkra. Új kalandok, új élmények, új emberek. Kisfiamnak új barátok és egy új világ. Új kapuk nyílnak ki előtte és ő már alig várja, hogy még többet tanuljon a világ dolgairól. Én pedig mindig mellette leszek és fogom a kezét.


2024. Február 6.

Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára jelentkeztem volna blog formájában. Azóta eltelt az ősz, véget ért a karácsonyi időszak is és hihetetlen módon már a farsangra készülünk.

Hónapok teltek el az őszi-téli időszakban írás nélkül. Leszámítva azt, hogy valami különös dolgon kezdtem el dolgozni, de erről majd kicsit később bővebben is be fogok számolni.

Hiányzott az írás és mostanában végre újra bele vetettem magam a gyerekmesék világába. Hiszen jó nekik, róluk írni. Felemelő érzés látni azt, hogy mennyien olvassák a meséimet különböző platformokon. Mi más által tudnánk őket jobbá nevelni, mint a mesék által. Szeretek írni a szeretetről, az elfogadásról, a barátságról. Különböző történeteken keresztül bemutatni nekik a világot, az emberi érzéseket. Megértetni velük azt, hogy teljesen normális dolog, hogy nem vagyunk egyformák, elfogadtatni velük a saját érzéseiket. Mert miért is ne lehetnének ők is néha mérgesek? Nekünk, felnőtteknek sincs mindig jó napunk. Meg kell tanítanunk őket arra, hogyan is vezessék le a feszültséget. Hogyan kezeljék az őket ért sérelmeket akár az óvodában vagy az iskolában. Értessük meg velük, hogy mindig számíthatnak ránk, a szüleikre. Mert ki más védené meg őket bizonyos szituációkban, ha nem mi? Mi jelentjük számukra az egész világot. Bennünk bíznak, minket szeretnek a legjobban.

Szeretek nekik írni arról, hogy a gyerekek sem egyformák. Sem külsőre, sem a képességeikben. De ez így van jól. Mikor ebben a tanévben megérkeztem az első szülői értekezletre, egy szöveg volt kivetítve az iskola ebédlőjében a falra projektorral. Ez a szöveg arról szólt, hogy a gyerekeket a pattogatott kukoricához hasonlították. Hiszen a kukorica szemek sem egyszerre pattanak ki, de minden gyereknek eljön a maga ideje, amikor egyszer csak „POPP”, kipattan ő is. Boldogsággal tölti el anyai szívemet, hogy egy ilyen elfogadó közegben töltheti el a napjait az iskolában és ez inspirál engem is. Annyi bántásról és annyi szörnyű történetről lehet hallani. Tudom, a mi időnkben sem volt ez másképp és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én soha nem röhögtem ki másokat vagy esetleg nem csúfolódtam volna. De a mi kezünkben ott a lehetőség, hogy változtassunk ezen. Hogy edukáljuk otthon is a gyerekeket.

Remélem, hogy néhány mesémen keresztül ők is másképp látják a dolgokat a saját kis szintjükön és megfogják a kezét annak a gyereknek a közösségben, akinek szüksége van rá.

Olvassatok ti is minden nap a gyermekeiteknek mesét! Közelebb hoz titeket is egymáshoz, igazán meghitt pillanatokat tölthettek el összebújva egy könyv társaságában is!

2024. Március 14.

Múlt héten különböző okok miatt úgy alakult, hogy kisfiunk csak szerdán tudott menni iskolába. Teljesen el volt keseredve, hogy csak egy napot lesz a suliban és ráadásul pont szerdán, amikor nincs is matek óra. Na, itt csapott belém a villám, hogy biztos, hogy ez az én gyerekem? Világ életemben gyűlöltem a matekot és nem szégyenlem bevallani, hogy tényleg hülye is vagyok hozzá. De legalább írni tudok…vagy mi 🙂

Szóval a gyerek imád suliba járni, ezt már rég tudjuk. És mi is imádjuk az iskolát. Szeptemberben írtam már arról, hogy kezdi a sulit és ugyanabban az intézményben folytatta a tanulmányait, ahová oviba is járt. Akkor még nem tudtam, mire is számítsak. Most pár hónapos tapasztalattal a hátam mögött bizton állíthatom, hogy ugyanolyan elégedettek vagyunk, mint előtte.

Amikor az októberi szülői értekezletre beültem, nagyon kiváncsi voltam, miben lesz ez más, mint amikor az infantil részébe járt az iskolának. A suli ebédlőjében gyűltünk össze mindannyian az első évfolyamos szülők és osztályfőnökök egyaránt. Elfoglaltam a helyem, jókedvűen kacsintottunk össze azokkal a szülőkkel, akikkel az előző három évben is egy osztályba jártak a csemetéink. Majd tekintetem a szemben lévő falra kalandozott, ahová projektorral vetítettek ki egy szöveget. Könnyek szöktek a szemembe és tudtam, hogy jó helyen vagyunk. A szöveg nyers fordításban így szólt: ” A pattogatott kukorica ugyanabban az edényben készül, ugyanazon a hőmérsékleten, ugyanabban az olajban…de a kukorica szemek mégsem ugyanabban az időben pattannak ki. Ne hasonlítsd a gyermekedet másokhoz. Az ő idejük is eljön, amikor kipattannak.” Így kezdeni egy szülői értekezletet mindennel felért. Majd ahogy a három osztályfőnök egymásnak adta a szót, közben bejöttek egyesével azok a tanárok, akik különböző tantárgyakat tanítanak a gyermekeinknek, bemutatkoztak, elmondták addigi tapasztalataikat a gyerekekről, megosztották velünk esetleges kéréseiket. Mindenki bemutatkozása után tapsvihar tört ki a szülők között. A szám is tátva maradt ettől a viselkedéstől, aztán teli vigyorral a képemen ütöttem össze én is a tenyereimet. Varázslatos volt azt hallgatni, hogy mennyire megértőek a tanárok a gyerekekkel szemben. Mindenki más szinten volt olvasásban, írásban, számolásban. Ha nem olvastad volna a szeptemberi bejegyzésemet, ott már említettem, hogy Spanyolországban 5 éves korukban, mint a magyarországi nagycsoportban már folyó írással írnak, olvasnak, összeadnak, kivonnak a gyerekek. Mégis nagy különbség lehet gyerek és gyerek között. Ha valaki nem ide járt óvodába, akkor elég nagy hátránnyal indul, amit segítenek behozni minél hamarabb. Ha egy gyerek nem beszél spanyolul, az elején szintén nehezebb lehet, de ebben is segítenek. Épp ezért létrehoztak nyelvből és matekból flexibilis csoportokat. Évfolyam szinten tették össze a csoportokat képességek szerint. Ezzel is könnyítve a gyerekek és a tanárok munkáját is. A gyerekek bármikor szintet léphetnek, felkerülhetnek a „jobbik” csoportba. Azért is írom idézőjelben, mert itt nem arról van szó, hogy valaki jobb, mint a másik. A mi kisfiunknak egyértelműen könnyebb volt a helyzete, három éves korától ebben a közösségben volt, elsajátította a nyelvet is hamar.

Szó ami szó, a szülőket megnyugtatták a tanárok, hogy ne aggódjanak, általában iskola első év végére éri el minden gyerek körülbelül ugyanazt a szintet. Év ismétlés nincs első osztályban, tehát megbukni senki nem fog. Egyébként ez is érdekes, mert itt ha évet kell valakinek ismételnie, az nem szégyen. Annak érdekében történik ez, hogy biztosan úgy menjen tovább a következő évre, hogy megszerezte a szükséges tudást.

Szóval boldogok vagyunk, ebben az évben is rengeteg program várta és várja is a gyerekeket az iskolában. Ma például egészségnapot tartanak a tengerparton a helyi orvosi rendelővel közreműködve. Gyümölcsöt esznek, szemetet szednek, az egészséges életmódról tanulnak és a víz napját is megünneplik. Nincs tanítás, óvodások és iskolások együtt sétáltak le a partra. Felosztották évfolyamonként a parti szakaszokat, mindenki más területet tisztít meg.

Szeretek itt élni! Szeretem, hogy a gyermekem egy ilyen helyen nőhet fel, itt szocializálódhat. Ahol nincsenek „hülyegyerekek” az iskolában, ahol nem tolerálják semmilyen szinten az iskolai bántalmazást, ahol olyan közvetlen kapcsolat van a tanárok és a diákok között, amilyenről mi álmodni sem mertünk volna anno.